Kott, Jan: Színház az egész világ… - Korszerű színház 101. (Budapest, 1968)

I. Színház és irodalom

A PRIMITIV ÉS A KORSZERŰSÉG

Kisgyerekek másznak fel falétrékon a kis hegyifalutól kölcsönvett fészer tetejére. Szürke szerzetesi ruhát viselnek. A legidősebb, talán tizenkét éves, a legkisebb alig több,mint hét. Már felértek a tetőre, beálltak a szépen kifaragott fatornyok közé.Belép a karvezető, vagyis a kántor. Arca meghatódott. Egy hosszú pálcát vesz elő, magasra tartja, széles mozdulatokkal vezényelni kezd. Elkezdődik az "éneklés".

Ez a gyermekkórus a iegbájósabb,legteátrálisabb része az előadásnak. A gyerekek nem játszanak. Szórakoztatja őket a nagy teátrum. Nyújtogatják vékony nyakukat, ide-oda bámészkodnak. A Krisztust játszó színész, aki az előbb még fejével kezére borulva ült,mint a lengyel tátraaljai fafaragók sok nemzedékének munkáin látható bánatos Jézuskák,már felemelkedett,felmegy a létrán a poklot jelentő üregbe, ahol az ördögök fogva tartják Ádámot, Évát, a jósokat és a pátriárkákat. Teljes erőből döngeti öklével a kapufélfát, amely annyira hasonlit a lengyel pajtához, de az ördög-tábornokok, Cerberus és maga Lucifer sem akarja beengedni. Krisztus urunk haragra gerjed és egy piros zászlócskával,amilyennel mindmáig diszitenl szokták a cukormázas húsvéti bárányt,az indulat hevében egyenesen Mihály arkangyal hátába döf. A kórusból a legkisebb fiú már nem énekel, hanem olyan hangosan kezd el nevetni, hogy az egyik idősebb kolléga kénytelen belebokszolni.

A gyerekek mulatnak és fénekelnek,a színészek játszanak. De kit játszanak? A színészek ebben az előadásban nem szűnnek meg önmaguk lenni, önmaguk,vagyis mai színészek. Azután pedig,vagy még inkább ezzel egyidőben, azon mulatnak, hogy egy tizenhatodik századi misatériumot és annak komédiásait játsszák. Egyetlen pillanatra nem

27