Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
A díszlet-elhelyezés A színészről szólva feltételeztük, hogy ez előadás többi tényezője kész követni őt a zenei-költői szövegtől kapott impulzió utján. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy mig a szinész képzésének nagyrésze a szinpadon kivül is megvalósítható, az élettelen eszközök nem választhatók el ilyen könnyen drámai aktivitá - suk színhelyétől. Ez utóbbiak technikai fejlődése szorosan összefügg alkalmazásukkal: és ezért fontos tudnunk 8zt is, hogy milyen konstrukcióra kell épülniük. Jelenlegi színpadjainkat olyun dis zletanyag játéka számára építették és szerkesztették, a:iely szinte kizárólag a festés által létrehozott illúziót szolgálja. Az a szinpadtér,ahol nem ennek az illúziónak a gondja határozza meg a díszlet-elhelyezést.kétségkívül merőben más le3z. Milyen lényeges módosulásokat fog eredményezni az uj előadási ökonómia a színpadi konstrukcióban? A zene színpadi transzpoziciója során nem igyekszik Ítéletünkre hatni. Ne mondja, hogy "ezt vs ?y azt kellene véghez vinni" és igy nem kell képzeletünkben a végrehajtás módját kutatnunk. A költő-muzsikus, aki a felvonás >k elejére odaírja: "Színhely stb.", a mü olvasásának megkönnyítése érdekében teszi ezt; de ha azok az elemek, amelyeket itt meg jelöl. nem_foglaltatnak benn zeneiköltői szövegében, akkor a szin iádon sem elf eladhatóak. Ez az a pont, amely a Wortton-dráma rendezését minden más rendezéstől megkülönbözteti. A drámaíró, aki csupán szavakat használ, szereplőit elhelyezheti olyan helyszínen,amelyet müvének elmondott szövege nem jelöl meg, mivel számíthat a díszlet értelmes jelentésére, hogy az közvetítse a néző száméra mindazokat a fogalmakat, amelyeket a színészek elhanyagolnak. A költő-muzsikusnak már müve fogantatásakor le kell mondania erről a segédeszközről. Minden Wortton-dráma tehát
