Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
nésezel. Az előadás rögzítésének - amelyről fentebb szóltunk - egyik nagy előnye tehát az lesz, hogy teljességgel és már eleve feloldja az interpretálok felelősségét és igy lehetővé teszi számukra a drámának kizárólag az előadás oldaláról történő megközelítését. Mert noha a költői-zenei kifejezés mindenkor nem mérhető /vagy, ha úgy tetszik, "transzcendentális"/ jellege minden színészi kezdeményezést eleve terméketlenségre Ítél - az előadás rögzítése nélkül az előadók mégis kizárólag saját lehetőségeikre vannak utalva és mielőtt a zene megszabta formai arányokba behatolnak, kénytelenek a drámairó feltételezett szándéka után kutatni.Márpedig valamennyi, operai intézményünk éppen azzal torzítja el az előadást, hogy a költői-zenei szöveg rendellenes arányaiba utólag építi be e drámai szituáció felkeltette szubjektív színészi érzelmeket. Ezzel szemben, ha a színész kizárólag a szerep formai arányainak eszközével jut el annak kifejező tartalmához, fokozatoson feltárul előtte a költő-muzsikus csodálatos titka. Ez a beavatottság s beavatott engedelmességét jóval értékesebbé teszi, mint amilyenné bármiféle "interpretáció" válhat! Ugyanis ez emeli e színészt a legmagasabb rangra, és ugyanakkor távol áll attól, hogy nélkülözhetetlen spontaneitását megsemmisítse. Miként a zene a drámaíró személyes koncepciójának is vsak a legtisztább lényegét vette át, ugyanígy a színész személyiségének is csupán a legnemesebb elemeit tűri meg. Továbbra is a színészről int láttuk, a partitúra számára egyetlen at vezet a színpadi transzpozicióhoz - és ez a színese. A színész nélkül nem létezik dráma, és ez előadás többi tér- fjére gyakorolt hatása nélkül a rendezés nem tud a dráma közeiére férkőzni. <5 fordítja le a térformálás, a világítás és a festői elemek számára, nekik is érthető nyelvre, a költői-zenei textúra által rábizotlakat. A nem eleven színpadképen kívül ő a muzsika tolmácsa. Tehát mindazon elemek, amelyek nem vihetők át s színpadképre, megrekednek a színésznél és nem tudnak tovább terjedni . Márpedig ezen variálható mennyiségű elemek a drámaíróra tartoznak: minél inkább kizárólagosan az értelmükhöz fordul, vagy valamilyen tisztán belső cselekvés kio2.