Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)

Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz

Mint láttuk, a zene a maga tartamával és arányaival megváltoztatja azt a tartamot és azokat az'arányokat, amelyeket a prózai színésznek az élet nyújt. De mi több, az a tartam, amelyet a zene a belső dráma kifejezésének kölcsönöz, sem egyezik azzal a pusztán reflexiv tartammal, amelyet ez a belső dráma mindennapi életünkben képvisel. /Belső drámán lelkünk mozgásait és azok komplex eredményeit értjük./ A szinész fizikai alakja igy egyfajta mesterséges tevékenységre kényszerül, amely organizmusában megfelel az énekbeszéd követelményének.

Ha a zene nem változtatná meg ilyen mélyrehatóan az élet természetes tartamát, akkor nem követelhetné meg a színésztől azt sem, hogy normális tevékenységét elvetve, csupán a kifejezés egyik eszközévé véljék; és ha nem lennénk meggyőződve arról, hogy a zene által feltárt megasabbrendü világ nem csupán mesterséges illúzió, hanem igenis felsőbbrendü illúzió, amely nem közelíthető meg semmiféle elemzéssel, akkor semmi jogunk sem lenne ahhoz a transzpozicióhoz, amelyet a zene hoz létre oiganizmusunkban és nem is telnék benne örömünk. Ám éppen iez a transzpozició.az, amely megfosztva a szinészt önkényes egyéni életétől, közelebb viszi őt a kezelhető diszletelemekhez. A zene pedig olysQfoku kifejezést követel ezektől az elemektől, ami lehetővé teszi számukra a bensőséges kapcsolat megteremtését az élőlénnyel. A szemfényvesztő élettelen színpadkép és a drámai illúzió, ez a két összeférhetetlen elem, amely létfenntartáss érdekében kölcsönösen lerombolta egymást, egyaránt áldozatot hozott az együttélés érdekében és ezáltal mindkettő sosem sejtett hatalomhoz jutott.A szinész elvesztette függetlenségét az élettelen tényezők felhasználását illetően, ez átszáll a rendezőre; aiçit pedig ezek a tényezők a szemfényvesztésből feláldoztak, a ’szinészt beburkoló atmoszférával közvetítik a színésznek és efe lehetővé teszi számára, hogy az előadásban olyan kifejezőerőtofejthessen ki, amilyenre csak képes. A zenei időtartamnak tehát jelentékeny esztétikai szerepe van, minthogy az élő és mozgó emberi forma jelenleg kizárólag általa vehet részt a műalkotásban. Ez a forma az arányainak megfelelő környezetbe helyezve kétségkívül önmagában is műalkotást képezne.

A görögöknek sikerült ilyen környezetet létrehozni, mert kifejezési eszközeik elemi, de tökéletesen harmonikus fejlődése, valamint