Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)

Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz

szemben, amelyet a zene arányai kívánnak felfedezni számunkra; mint a gyermekek, feltételeket szabunk olyan léryeknek, akik nálunk sokkal többet tudnak.

De s muzsika örök; tud várni és elnézően már most is renöétkezésünkre bocsátja felfedező értékű jótéteményeit, addig, mig eljő a nap, amikor majd megértjük, hogy ez a felfedezés, a hangok formális értelmén túlmenően, mindörökre bevilágít ja emberségünket is.

Tehát a költő-muzsikus alkotó ; sőt, az egyetlen élőlény, amely jogosult e cimre, mivel kizárólag ő képes arra, hogy látomását, bármilyen legyen is az, ránkkényszeritse, és ezt a látomást olyan világban találja meg, amely magasabbrendü a mienknél. Nem ismeri a különböző látásmódok mindenkor megoldhatatlan problémáját: a sajátját kényszeríti ránk.

Ám ezt csak úgy teheti, ha a maga látásmódját megszabadítja minden személyes, esetleges vonatkozástól, és csak saját organizmuséra támaszkodik; a zene megadja számára ennek eszközét; eredetétől fogva ótlényegiti müvének koncepcióját és a zenei-költői szövegbe csak annak legtisztább lényegét engedi át. Amit ezután egy ilyen partitúra a szem számára nyújt,abbsn semmi sem származhat holmi önkényes konvencióból. Ahelyett, hogy nivellálná a nézők egymástól különböző látásmódját és igy feláldozná a közönség elitjét azért, hogy a kevésbé fogékonyak is élvezhessék az előadást - mindenki számára, részre hajlés nélkül, olyan uj látomást teremt, amelynek megfelelő voltát a közönség többé nem saját vágya szerint ellenőrzi, hanem szükségszerűségét abban a lelkesültségben érzi át, amelyet a zene vált ki egész lényéből.

A színész

Ellenem vethetik, hogy ha az illúziót nem teremtjük is meg az élettelen színpadképben, a szinész, a maga fizikai-szinpadi létével szükségszerűen amugyis tiszteletben tartja azt, és az a harmónia, amelynek megvalósítására törekszem, úgy látszik, nem számol ezzel a ténnyel.

54