Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)

Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz

Am, mivel az ábrázoló eszközöket nem tudjuk mindig az illúzió megkövetelte arányok között tartani, és mivel he az illúzió egyszer megszakad, mér nem is létezik többé, következésképpen lehetetlen megvalósítani. Amit illúziónak neveznek, az vagy a díszlet szemfényvesztése, vagy pedig a szereplők drámabeli aktivitása, de semmi esetre sem lehet a kettő egyszerre, mert e két illúziónak - ha konkrétan ugyan nem zárja is ki egymást - nincs közös létformája.

A költő-muzsikus drémájábai egyetlen kifejezési eszköz sem téveszthet célt, mert azon nyomban szomszédjának nyakába hágna. Egy valamennyiök felett álló akarat percről percre megszabja változó arányaikat. És ennek a rendkivüli rugalmasságnak semmi köze a színpadi illúzióhoz, mivel ez utóbbi létfeltétele,hogy ne csak az előadás tényezőit, hanem magát a drámaírót is irányítsa. A zenedráma rendezése kifejezési eszköz; az illúzió, a szemfényvesztés éppúgy hasznára lehet, mint minden más anyagi kombináció, de semmiképpen sem határozhatja meg formáját és nem lehet célja sem.

Ez alapvető tényből következik, hogy ha a Wortton-dróma megszabadította a zenét azoktól a béklyóktól, amelyeket a hangok életének önző elzárkózottsága jelentett számára, a zene viszont valamely szavakba nem foglalható varázslat által a végtelenségig kiterjesztette látásmódunkat, egy a mindennapi valós ágnál felsőbb rendű létet kínálván számára. A zene számára a közönség csupán egyetlen individuum; nem kutatja igényeit és Ízlését, hanem ellentmondást nem türően bevonja a maga ritmikus életébe; és ez az erőszak, amely tévőiről sem sértő, nyilván kielégíti annak az emberiségnek legképtelenebb vágyait is, amely csak azért hajlandó kilépni önmagából, hogy önmagéra találjon. És hol láthatná csodálatosabban visszaverődni képmását, mint a zenei kifejezésben?

Érthető tehát, hogy az ilyen zene és a jelenlegi előadások között milyen tragikus konfliktus feszül, mihelyt megpróbáljuk az egyiket a másikkal összehozni. A zenében hullámzó latens arányok minden erővel arra törekszenek, hogy.testet öltsenek, de mi süketek maradunk, ha nyelvük mégoly kifejező is; mindennapi életünk látásmódját felsőbbrendünek érezzük azzal az ismeretlen világgal