Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
A színpadi illúzió A beszélt drámában, ahol a szerző által alkalmazott eszközök nem kötik le teljes szellemi képességünket, ezen eszközök mindegyike határozatlan térben fejlődhet,olyan térben,amelyet a többi tényező által elfoglalt hely nem határol körül szükségszerűen. Ilyen feltételek mellett a rendezés azonkívül, ha ténylegesen nem tud részt venni a mü szerves életében, még a közönség számára sem képes valóban kifejező formát ölteni, mert a nézők Ízlése és igénye rendkívül különböző, és mert a zene szabályozd alapelve nélkül lehetetlen valamennyi egyénben ugyanazt a látomást kelteni. Tehát meg kell keresni azt, ami a nézők látásmódjában közös lehet, és ezt konvencionálisán reprodukálni a színpadon. Márpedig, ha figyelmen kívül hagyjuk szemünknek a külső világ látványa iránt változó fokú érzékenységét, nem marad más, csak egy olyan tér konstatálésa, ahol a tárgyak helyét abból a megszokásból ismerjük, hogy az egyiktől a másikhoz megyünk és igy nyerünk fogalmat a távolságról, valamint az arányokról, amelyeket e perspektíva igyekszik előlünk elrejteni; ezekhez a tárgyakhoz hozzákapcsoljuk a szint és a fény csupán srra szorítkozik, hogy láthatóvá vagy kevésbé láthatóvá tegye őket. Ez a látásmód, nyilvánvalóan egyet jelent azzal, hogy semmit sem létünk és egyesek mégis erre korlátozzák a szem használatát, mások viszont csupán tapintóérzéknek tekintik, vagyis olyan megállapításnak, amelynek gyakorlati jelentését tekintve nincs köze a szemünkkel vizsgáit képhez. Ez a látásmód az egyetlen, amely mindenkinél közös; tehát ezt a fajta vizuális igényt kell kielégíteni, és a színpadi illúzióval erre törekszenek. Az olyan színházi előadás tehát, ahol a rendezés nem törekednék nyilvánvalóan ennek az illuzi-ónak a megteremtésére, az emberek többsége számára értelmetlenségnek tűnne, éspedig teljes joggal, hiszen világos, hogy ha a rendező nem a drámaírótól kapja meg mun-51
