Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
tura és az előadósi forma között a színész az egyetlen közvetítőd nélküle sohasem kelhet életre az előadás. De ha egyszer a színészt már megidéztük, a dráma léte biztosítva van és az előadás többi tényezőjének alkalmazása mér kizárólag a zenei-költői szöveg kénye-kedvére van hízva. Amiképpen e drámaíró számára a ’tóortton-dráma cselekményénéktermészetét illető elméleti alapelvek, a zenei-költői eszközök tekintetében, igen komoly technikai következményekkel járnak - mégpedig olyanokkal, amelyeket a dráma alapelvét megelőzően sejteni sem lehetett -, ugyanúgy az előadás hierarchiájából, amelyet a színész közvetítésével a partitúra határoz meg, olyan felfordulás következik a jelenlegi technikai módszerek vonatkozásában, amit semmiféle önkényes fantázia sem idézhetett volna elő. A két reformot azonban mégis megkülönbözteti egymástól, hogy mig az elsőt kiváltó elvek felfedezése természetes következménye egy olyan kifejezési erőnek, amely a létező drámai formák felett áll, 8ddig az előadási tényezők között fennálló hierarchikus rend megállapítása, egyszerűen csak megfigyelésből következik. így ennek a rendnek gyakorlati megvalósítása a továbbiakban semmiféle független alkotó képességet nem igényel. Richard Wagner nélkül ez i tanulmány nem jöhetett volna létre, mivel nélküle nem állnak rendelkezésünkre olyan eszközök, amelyek a zene drámabeli jelentőségének tapasztalati . megismerését lehetővé tenné. Azokat a sajátos körülményeket,amelyek ezt a páratlan felfedezőt megakadályozták alkotása logikus következményeinek egészen a színpadi formáig való végigvitelében, valamint ennek a hiánynak drámái koncepciójára gyakorolt hatását, e mü második részében 'részletesen tárgyalni fogjuk. E helyütt azonban, mielőtt az előadésbeli hierarchiából eredő technikai következményeket tanulmányoznánk, újra figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy Richard Wagner drámái nem szolgálhatnak példaként az előadástényezők normális alkalmazására, amiről majd a következő fejezet szól. Az a csodálatos kifejezési erő, amelyet ezek a drámák fedtek fel számunkra, lényegét tekintve független az adott drámák esetleges formájától, és igy ebben a 1 1. És nem a szerző és a közönség között, mint a beszélt drámában. 46
