Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)

Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz

réséhez pillanatnyilag le is mondhatunk közvetítéséről, sőt azt is sejti, hogy jobban ismerjük fájdalmát, mint ő.' A prózában bármiféle tolmácsolás alapfeltétele a szinész jelenléte és ezéltáLaz előadó természetellenesen nagy jelentőséget nyer a színjátékban, amint ezt a mér említett optikai követelmények is tanúsítják. A költő-muzsikus drámájában a szinész immár nem az egyetlen és legfőbb tolmács költő és közönség között; egyike a kifejező eszközöknek, nem jobban és nem kevésbé fontos, mint a dráma egyéb alkotó elemei. Tehát része egy organizmusnak és alá kell vetni magát azoknak az egyensúly-törvényeknek, amelyek ezt az organizmust szabályozzák. Mint láttuk,a zene előírja mimikáját és mozgását. Most pedig azt látjuk, hogy ez utóbbiak nem izolált jelenségek a színpadon, hiszen a zene éppen a szinész közvetítésével költözik be az élettelen színpadképbe.

Erre azt fogják mondani: miként lehetséges, hogy a szinész arcjátéka vagy néhány mozdulata meghatározza a díszlet arányait? Vajon a Wortton-dráma színészének minden irányban fel s alá kell járkálnia a színpadon?

Most már nélkülözhetetlen, hogy megismerkedjünk a színpadképet alkotó technikai elemekkel. Arra fogok törekedni,hogy az anyagban legkevésbé járatosak számára is megközelíthető formában mutassam be őket.

Az élettelen színpadkép /amin a szereplők nélküli teljes díszletanyagot értem/ három összetevőre redukálható: a világítás, a díszlet-elhelyezés /azaz a diszletanyag elhelyezésének módja az üres szinpadtérben/, és a festett díszlet. Vizsgáljuk meg kölcsönös viszonyukat.

A festett diszletet úgy kell elhelyezni, hogy a világítás előnyösen érje; e díszlet-elhelyezés tehát közvetítő szerepet játszik a festett díszlet és a világítás között. Ugyanakkor a díszlet-elhelyezés számára is elengedhetetlen, hogy a világítás jól láthatóvá tegye a festett diszletet, különben a diszletvásznak térbeli