Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
Második fejeset A ZENE ÉS A RENDEZÉS 1. Elméleti alapelvek Mint láttuk, a rendezésnek ahhoz, hogy a drámairó alkotásában a kifejező eszköz rangjárs emelkedhessen, szüksége van valamiféle szabályozó elvre. Mint minden időbeli variációkkal rendelkező tér-kombináció, a rendezés is arány és folyamat kérdésére szűkíthető.Szabályozó elvének tehát a térbeli arányokat és ezek időbeli folyamatát kell előirnia - mégpedig egymástól való kölcsönös függőségben. ügy tűnik, mintha a drámában - a szöveg terjedelmével és folyamatával - erről a költő gondoskodnék. Szó sincs róla, hiszen maga a szöveg sem meghatározott időtartamú, és az az idő, amelyet a szöveg nem tölt ki, nem mérhető fel. Még abban az esetben is, ha a beszéd és a hallgatás időtartamát stopperóra alapján lejegyezzük, ez csak a szerző és a rendező önkényes előírásának bizonyulna és nem következnék szükségszerűen az alapkoncepcióból. Tehát a dráma szövege által nyújtott mennyiségek és folyamatok elégtelenek ahhoz, hogy önmagukban megszabják a rendezést. Ezzel szemben a zene nemcsak a dráma időtartamát és folyamatát rögziti, hanem,mint láttuk, az előadás oldaláról nézve úgy tekinthető, mintha maga lenne az idő. A költő-muzsikus tehát rendelkezik azzal az alapkoncepcióból származó szabályozó elvvel, amely döntően és szükségszerűen előírja a rendezést és függetlenedve a szerző akaratétól, a dráma lé-35
