Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
lást, még akkor sem adhatja meg rendezésének a kifejezési eszköz rangját, és művészi tudatában az alkotó kénytelen lesz elismerni, hogy törekvése mennyire önkényes, és milyen hiú az a reménye, hogy halála után engedelmeskedni fogna'-: akaraténak, vagyis szindarabja, mindennek ellenére mennyire független marad az általa lejegyzett aprólékos rendezéstől. ^mennyiben mindez tudatosan nem foglalkoztatjs, meg fog elégedni azzal, hogy a rendezést olyan alárendelt tényezőként kezelje, amely nem érdemel különös erőfeszítést és sajátos helyzetében nagyjából igaza is lesz. Csakugyan, a szerző akarata nem elegendő ahhoz, hogy 8Z egyik tényező valóságosan egy testet alkosson a drámával; ez az akarat csak egyfajta többé-kevésbé sikeres egymésmelletiséget eredményezhet, de nem teremtheti meg azt a szerves életet, amelyet a műalkotásban az eredeti koncepcióból fakadó forma szükségszerű kibontakozása jellemez, mégpedig úgy, hogy csupán az alapeszme látszik az alkotó által önkényesen megválasztottnak és minden további természetesen következik ebből. Egyetlen őszinte drámeiró sem tulajdoníthat hasonló szükségszerűséget a rendezésnek, hiszen ennek formális létfeltételeit semmi sem irj8 elő müvében. Tehát annak érdekében, hogy a rendezés a dráma szerves részé:alkossa, hogy elnyerje a kifejezési eszköz rangját, szükség van egy ci--an rendező elvre, amely az alapkoncepciótól származik, és perancsclóan meghatározza a rendezést, mégpedig anélkül, hogy újra átmenne a szerző akaratén. • Ki lehet ez az elv? 2. A zene Annak érdekében, hogy teljes biztonsággal fejtsük ki e tanulmány tárgyét., igen fontos lenne a zene jelenlegi helyzetét meghetércz'ni és egyetértésre jutni e művészet jelentőségét illetően. Az ilyesfajta probléma, amennyiben nagyon röviden tárgyaljuk - amint 28
