Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)

A szerző második előszava (1918)

ri együttműködéssé válnak: mi magunk szeretnénk annak a testnek a helyében lenni, amelyet szemlélünk; nézői szerepkörünk terhűnkre vált: eddig hüvö - sen elfojtott közösségi ösztönünk felébredt és a nézőteret a szinpaddalszembeállító korlátot egoizmusunkból született fájdalmas és gyűlöletes választóvonalnak érezzük.

íme elérkeztünk hát s drámai reform legérzékenyebb ^pontjához.

J

Kétségkívül létezik egyfajta kölcsönhatás a drámairó eredendő koncepciója, valamint a színpadi megvalósitás azon eszközei között, amelyekre számíthat. Inkább azt kellene mondani, hogy léteznie kellene ilyen kölcsönhatásnak, mert sajnos napjainkban igen kevés kivétellel a determináló befolyás csak az egyik oldalról érvényesül: csupán modern szinhézi és szinpeci elméletünk készteti a drámaírót a maga koncepciójának korlátozására, arra, hogy látomását elszegényítse - anélkül azonban, hogy ezzel szemben ő is visszahatást gyakorolhatna a rendezésre.

Jelentsük ki nyíltan: s drámairó sohasem fogja a maga látomását felszabadítani, ha azt mindenkor valamely, a nézőtértól élesen elválasztott térségre kivetítve szemléli. Ez az elrendezés alkalmanként kívánatos lehet, de sohasem válhat normává.

14