Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)

A szerző második előszava (1918)

ezen a ritmuson és időtartamon kívül álló saját életét; nyilvánvaló erőszakot követett elvele szemben az előadás kezdetétől a végéig. Most, amidőn felszabadítjuk ezt a testet, egyszersmind násod. Ízben a zenét is újra felszabadítjuk! A költő többé nem lesz a zenétől eltérő és azzal szemben álló elem - nem, ezen a szükségszerű stádiumon végre túl vagyunk -: a költő lesz az. aki mintegy összekötő kapocsként szentesíti a zene és a test isteni egységét.

Manapság az emberi testhez mint esztétikai kultúránk lényeges kifejezési eszközéhez való visszatérés olyan eszmét jelent, amely erősen foglalkoztatja a gondolkodó elméket, felélénkíti a fantáziát és különböző, kétségtelenül igen változó értékű kísérleteket hoz létre; ám ezek a kísérletek mégis ugyanazon rehabilitáció irányába mutatnak. Valamennyien észrevettük, hogy egyrészről az előadó szinte magától értetődően közeledni igyekszik a nézőhöz, mig másrészről azt éreztük /egyesek mélyebben és szenvedélyesebbel mint mások/, hogy a néző is titokzatosan vonzódik az előadóhoz. Modem előadásaink olyan gyűlöletes passzivitásra kényszeri tettek bennünket, hogy gondosan igyekeztünk ennek megalázó voltát a nézőtér sötétségébe rejteni. Most, látván az emberi test erőfeszítését, hogy végre újra megtalálja önmagét,érzelmi megnyilvánulásaink szinte testvéig