Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)

A szerző második előszava (1918)

felé orientálódjék. Tizenegy esztendővel később a szerző megismerkedett a pályakezdő Jacques-Dalcroze ritmikus tornájával és ebben megtalálta a választ szintézis iránti szenvedélyes vágyáraIKözelebbről figyelemmel kisérve ezt a zenei jellegű testi diszciplínát, olyan drámai művészet életerős csiráját fedezte fel benne,amelynek keretében a zene többé nem zárkózik el a'testtől Aegalébbis az előadás folyamán/ illuzórikus ragyogásban, de nem is hódol be előtte, hanem olyan térbeli objektiválódás felé irányitja,amely a legelső és legfőbb színpadi kifeje - zőeszköz rangjára emeli és alá rendeli az előadás valamennyi egyéb elemét.

Csodálatos felfedező ut volt ez! Mind távolabbra kalandozva, a szerző gyakran visszatért támaszpontjához - a wagneri kompromisszumhoz - és örömmel állapi - tóttá meg, hogy egykori müvének valamennyi alapfogalma megerősítést nyert a ritmikus tornáról szóló tanításban és eredményeiben. Wggner kiszabadította 8 zenét egoista és perverz elzárkózottságéból és egyesítette a költővel, akire s megtermékenyítés feladata várt; ezzel megtette az első, az elhatározó lépést. De figyelmen kívül hagyta az emberi testet, úgy tekintette, mint a

drámai cselekvés látható hordozóját és aligh8 volt sejtelme arról a szakadékról,amely a ritmust és a zenei időt8i— tamot elválasztotta attól a testtől, amely mináennékellenére megtartotta az