Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
1 ja a probléma megoldását. Valóban, ha a rendezés biztosítani akarja a mega kifejező erejét, a nézőteret a legáltalánosabb akusztikai és optikai adottságok alapján véglegesen fel kell építeni, mivel a kifejezés sajátos karakterének megfelelően csupán felfogóképességünk teljességét igényli tőlünk, és semmi mást. A minden művészi megnyilvánulásban rejlő konvenciók két, egymással merőben ellentétes okra vezethetők vissza: vagy egy fertőzött kultúrától magunk is megrontva azt hisszük, hogy művészeti alkotásra rá kell kényszcritenünk azokat a feltételeket, amelyeket civilizációnk miránk magunkra kényszerit; vagy emberi természetünk korlátái késztetnek arra, hogy valamely elemet egy másik elem hiánytalan érvényesülése érdekében feláldozzunk. Az expresszivitásra alapozott művészet nélkülözhetetlen konvenciói minden esetben csak ez utóbbi okra vezethetők vissza, és figyelemre méltó, hogy az expresszivitás mindig kárpótol áldozatainkért, mivel közreműködés nélkülhatározza meg arányait, amelyek felfogóképességünkre apellálnak. Önzetlenségünkkel hívtuk életre és most hálából visszatér hozzánk.Ha tehát az a kapcsolat, amely a néző helye és a színpadi keret között fennáll, ettől a kerettől konvencionális kiterjedésbeli határokat követel, ezt a feltételt nem mi szabjuk meg önkényesen, hanem e kifejezés, amelynek korlátlan színpadi hatalma csak érettünk létezik. Tehát a teremnek azt a falát, amely mögött a dráma a maga ideiglenes technikai formájában megjelenik, egy maximális nyílással törjük át, és a közönség üléseit e maximum és egy önkényesen választott minimum közötti átlag szerint rögzítjük. Annak a gondja, hogy ezeket a dimenziókat a mindenkori drámának megfelelő sajátos határokkal összeegyeztessük, a színpadra tartozik, és ez semmiféle nehézséget nem jelenthet, ha, a színpadot az expresszivitás alapelvei szabályozzák. Magától értetődik, hogy egyetlen helynek sem szabad az előadás kifejező voltat meghamisítania annak száméra, aki ott ül. Ennek megfelelően a színpadhoz legközelebb és attól legtávolabb levő helyek, éppúgy, mint az oldalsó ülések, nem léphetik túl azt a határt, ahonnan az átlagos látás számára a színpadkép még megőrzi expresszivitását. Mint korábban is mondottam, ez az egyetlen megfontolás, ami a zenén kívül közvetlen hatást gyakorolhat a színpadkép kompozíciójára, mert az a középarányos, amelyet a nézőtéri 'he-121
