Simson, Lee: Kezdődhet a játék. II. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 97. (Budapest, 1968)
IV. rész: Alternatívák
álló szereplőket, akik valamennyire is jelentős kommentárokat fűzhetnének a részvételükkel zajló dráma mondanivalójához. Tipikus gazdasági, vallási és politikai küzdelmeinkről a színházi nézők aligha tudhatnak meg többet, mint amennyit a konfliktusok enyhén megzavarodott áldozataitól, - falusi prédikátoroktól, körzeti vezetőktől, tanyasi bérlőktől, sztrájkoló bányászoktól vagy kivégy.áHiikre váró elítéltektől - elkaphatnak. Természetesen igaz, hogy a katasztrófa szorításában vergődő emberek ritkán tudják, "miről is van szó tulajdonképpen". Ám ugyanennyire igaz, hogy a régebbi korok király- és apagyilkosai, miután épp végeztek vetélytársükkal, nem tartottak szünetet, hogy tőrjük megtörölgetése közben összefoglalják jó és rossz jelentését, bűn és bünhödés természetét vagy élet és halál relatív értékét. A költőinek nevezett klaszszikus drámák azért sikerültek költőire, mert elfogadtak egy konvenciót, amelynek értelmében hőseik önálló és mély gondolkodásra törekedhettek, lehatolhattak az emberi tapasztalat gyökereiig és meghatározhatták a lét céljait, olyan pillanatokban, amikor a valóságban esetleg semmi ilyet nem cselekedtek. És ezt a színházon belül azért tehették meg, mert a szerzők olyan megnyilatkozásLformát kölcsönöztek nekik, amilyet Homérosz Görögországában vagy Holinshed Angliájában és Skóciájában a koronás fők általában soha nem használtak. A görög tragédia didaktikus vitájának és kórusódáinak konvenciója, a monológ konvenciója Shakespeare drámáiban szerves része a költői dráma szerkezetének; ha ezeket a hézagokat nem iktatják bele mesterségesen és eleve elhatározott szándékkal az események drámai folyamatába, úgy a költői dráma hagyományos költőisége nem találhatott volna lehetőséget a kibontakozásra. Ameddig nem fejlődik ki valamilyen egyenértékű modern konvenció, addig a drámai költőiség nem válhat az amerikai drámairás szerves részévé. Az események összefüggésrendszerét valamiképpen úgy kell megszervezni, hogy drámai erejük szétrombolása nélkül alkalomryüjéki értelmük kommentálására is; olyanfajta kommentálásra, amelyet a köznapi nyelvezet ritmusa és a mindennapos beszélgetés szókincse nem fejezhet ki. Amikor O’Heill a Különös közjátékban felélesztette a monológ használatát, kísérlete nem azért számított jelentősnek, mintha a monológ önmagában törvényszerűen költői lenne, hanem azért, mert segítségével egy kollégiumi tanár, egy re— 88