Simson, Lee: Kezdődhet a játék. II. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 97. (Budapest, 1968)
III. rész: A színész és a harmadik dimenzió
4. A fény értelmező szerepe Appia kezében a fény a díszlettervező vezérfonala lett, amely lehetővé tette, hogy díszletét a közönség számára ugyanolyan realitással ruházza fel, mint amilyennel a benne mozgó színészek számára kell rendelkeznie. Zene és rendezés cimü munkájának függelékében részletesen megmutatja, hogy válik ez lehetségessé a fény ellenőrzése által a Trisztán és Izolda előadásában. "Második felvonás: Amikor Izolda belép, csak két dolgot lát: a Trisztán számára jelként állított égő fáklyát és a mindent körülölelő sötétséget. Hem látja a vár kertjét,az éjszaka fénylő mes.zszeségét. Ő csak a borzasztó ürességet érzi, amely elválasztja Trisztántól. Egyedül a fáklya marad kétségtelenül az, ami: jel, mely elválasztja attól a férfitól, akit szeret. Végül eloltja. Az idő megáll. Idő, tér, a valódi világ visszhangjai, .a fenyegető fáklya - minden eltörlödik. Semmi nem létezik, mert Trisztán karjában van. Hogyan lehet ezt szinpadilag megvalósítani, úgy, hogy a néző minden logikus érvelés és tudatos szellemi erőfeszítés nélkül, fenntartás nélkül azonosítsa magát ezeknek az eseményeknek a belső jelentőségével? Amikor a függöny felmégy, egy nagy fáklya látható a szinpad közepén. A szinpad elég világos ahhoz, hogy a színészeket tisztán fel lehessen ismerni, de nem annyira világos, hogy elhomályosítsa a fáklya fényét. A színpadot határoló formák alig kivehetőek .Néhány alig látható vonal fákat jelöl. A szem fokozatosan hozzászokik a látványhoz. Lassanként felismeri egy teraszhoz kapcsolódó épület többé-kevésbé kirajzolódó tömegét. Izolda és Brangäne az egész első jelenet alatt ezen a teraszon marad, közöttük és a szinpad előtere között lejtőt lehet érzékelni, de nem habározható meg pontosan. Amikor Izolda kioltja a fáklyát, az egész díszletre félhomály borul, melyben a szem nem tud eligazodni. 54
