Simson, Lee: Kezdődhet a játék. I. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 96. (Budapest, 1968)
III. rész: A színész és a harmadik dimenzió
ELŐSZÓ Minden csak akkor látszik eleve elrendeltnek, ha már visszatekintünk rá. A hozzáértő történész bármilyen eseményt elkerülhetetlennek tüntethet fel - ha egyszer már megtörtént. Ezt a könyvet nem úgy kell olvasni, mint történeti összefoglalást avagy jóslatot a színház sorsáréi. Csupán egy szakember kivánja elemezni benne a maga problémáit. A szinpadi mesterségről szerzett ismereteimet nem úgy bocsátom közre, mint a színházművészet egyik ágának teljes feltérképezését} csupán tanuló éveim eredményét kívánom bemutatni. Külföldön végzett tanulmányaim után festő lettem, és ezután fordultam a színházhoz, amelyben lehetőséget láttam arra, hogy grafikai tehetségemet - már amennyi van - hasznosítani tudjam. Harmincegy éves koromban választottam hivatásomnak a szinpadi tervezést, mert véletlenül bekerültem egy baráti csoportba, amely 1919-ben megalapította a Theatre Guildet, azzal a céllal, hogy ott eszméket megjelenítő drámáknak nyújtsanak színpadot. Miután legtöbb diszletemet ilyen vállalkozásokhoz terveztem, amelyek tehát a színpadon eszméket kívántak kivetíteni, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a díszlettervezőnek bele kell nyugodnia: díszleteinek esztétikai értéke relativ és semmivel nem jelentősebb, mint maga a produkció, amelynek részét alkotják. A tervező nem kapaszkodhat egyetlen szilárd esztétikai dogma szoknyájába és nem menekülhet holmi abszolút stilus vigasztaló karjai közé. A rendezőkkel, színészekkel és drámaírókkal egyetemben neki is alá kell vetnie magát a próba és a tapasztalat vizsgájának. Tanulmányai során általában az a hit alakul ki benne, hogy ha valamilyen holt anyagot, például festéket vagy agyagot tökéletes formába öltöztet, úgy azt műalkotássá tudja változtatni. Am ha a színház eleven anyagával dolgozik, meg kell tanulnia, hogy minden színházi kiskapu fölött a következő felirat áll: caveat pictor — festő, vigyázz! 7
