Simson, Lee: Kezdődhet a játék. I. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 96. (Budapest, 1968)

III. rész: A színész és a harmadik dimenzió

Ez a folyamat különösen nyilvánvaló a színházban. Ahol a közönség elfogadja, hogy a világegyetemet a katoliri taus allegóriái és szimbólumai vezérlik, ott e szimbólumok bárminémü, nyers vagy kimunkált, szó szerinti vagy elvont megjelenítése igazi mennyországot és igazi földet teremt egy mezőváros nyitott piacterén is.Ahol az isteneket, héroszokat és félisteneket elismerik, mint a polgári élet őreit, ott a színház életre keltheti őket olyan formákban,amelyek a középületekről és templomokról már ismert, szimbolikus öltözéküket és gesztusaikat reprodukálják. Amikor, mint a reneszánsz idején, bizonyos fajta festményeket, szobrokat és metszeteket a természet hü ábrázolásaként ismernek el, ott megfelelőik a függöny előtt vagy a függöny mögött is megteremthetik a természet világát. Bernhard Berenson mutatott rá; "Ha tekintetbe veszszük, hogy egyetlen tárgy csaknem számtalan formát ölthet, ha tekintetbe vesszük saját érzéketlenségünket és figyelmetlenségünket, úgy elmondhatjuk: a dolgok aligha mutatnának számunkra oly világos jellegzetességeket és körvonalakat, ha a művészet nem ruházta volna fel őket sztereo-tipizált formákkal." Goethe, aki színházat igazgatott és számos előadásához maga készítette a vázlatokat,igy irt: "Egyre szélesebb körben ismerik el Poussint es epp ez a festő nyújtja a tervező számára a legnagyszerűbb mintaképeket a táj és az építészet kezeléséhez." A Pandorához adott szinpadi utasisitása pedig igy hangzik: "A színpadot Poussin nagyszabású stílusában kell megtervezni."

A világról nyújtott színházi képek hatásossága nagyrészt azon múlik, hogy e képek milyen hűséggel idézik fel azokat, amelyeket a színházba menet szellemünkben már magunkkal hozunk. Ezeket a képeket viszont a közönség faji és kulturális háttere határozza meg, sajátos folklórja, látási és megjelenítési szokásai és azon mércéi, amelyeket az igazsággal szemben a mindennapi életben alkalmaz. Az a közönség, amelyet elbűvölt a XIX. század realisztikus színháza, javarészt nem a képzőművészet alapos ismerői közül került ki. Olyan közönség volt ez, amelyik kezdte elfogadni a fényképezést az igazság mércéjeként, hitt abban, hogy a lencse rém hazudhat, imádta ipari gépeinek pontosságát, és amikor meg akarta ismerni a világot, egyre inkább támaszkodott a fényképek mechani-