Simson, Lee: Kezdődhet a játék. I. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 96. (Budapest, 1968)
III. rész: A színész és a harmadik dimenzió
legendás alakok. A drámaíró ugyanis tudja, hogy az előadásnak meg kéll teremtenie ezt a közvetlen realitást; hiszen a közönség csak ekkor tud olyan mértékben azonosulni a szinpadon látható emberekkel, hogy osztozhassék érzelmeikben vagy érdeklődjék kaland jajkiránt. A közönség épp oly szenvedélyesen akar hinni a szinpadon látottak valóságában, mint azt a drámairó kivánja tőle. Egy régi mondás arra emlékeztet: "látni annyi, mint elhinni." De hogy a színházban mit látunk, azt a színházon kivüli látási szokásaink határozzák meg. Az utánzás éppen adott foka, azon szinpadi tárgyak mennyisége, amelyek mindennapi élményvilágunk formáit és mintáit utánozzák, avagy az egyes jelenetekben alkalmazott konvenció- és szimbólumfajták - mindezek önmagukban érdektelenek. A színházban az a pillanat számit, amikor a díszlet valamennyi eleme egyesült erővel alkot olyan világot, amelyet a közönség elfogad a dráma világaként. Hogy ez a pillanat mikor és hogyan születik meg, az rém holmi speciális esztétikai értéken múlik, amelyet a színpadra áttett képek kivívhatnak a maguk számára; e pillanat létrejöttének feltételeit azok a képek határozzák meg, amelyekről a szinpadon kivül úgy tartjuk: ezek jellemzőek arra a világra, amelyben élünk. 3. Látni és hinni Walter Lippmann, a közvéleményt formáló sztereotipiák születését elemezve, ezt mondja: "Legtöbbször nem arról van szó, hogy először látunk és utána adjuk a meghatározást; először adjuk a meghatározást és csak utána látunk. A külvilág tarka, zakatoló forgatagából azt ragadjuk ki, amit kultúránk mér meghatározott számunkra és általában azt vesszük észre, amit kultúránk mér sztereotippá rendezett formában ragadott ki." És a továbbiakban azt bizonyltja, hogy a világról formált képzeteink javarészt nem friss, tapasztalati észlelésen, hanem a világról alkotott és már a fejünkben lévő sztereotipizált képeken alapulnak. 54