Akimov, N.: Színház és látomás - Korszerű színház 95. (Budapest, 1967)

Könnyű fajsúlyú cikkek

formán jelentős tényt tudott meg: "az emlékirat szerzője aludni tért, Hitler pedig megindította tankjait". S ha a szerző nem tér aludni, tán a tankok sem indulnak meg... Bár az iró ezt sehol nem állitja, a finom ösztönü olvasó mégis megérti, hogy itt nem puszta véletlenről van szó és a szerző sokkal jelentősebb mértékben résztvett a világtörténelmi eseményekben, mint ahogy arról számot ad. S az olvasó most már lélegzetét visszafojtva figyeli,hogyan feszül a világtörténelem e két mozgató rugója: a szerző és Hitler tankjai.

Ha egy bekezdésen belül, párhuzamban azzal, hogy Mackensen átszakitja az orosz frontot, a szerző is szakit Ljuszával, Mohamed szultán viszont ugyanezt teszi az antanttal, akkor már nem is olyan fontos az olvasó számára annak megismerése, milyen kapcsolat volt Ljusza és Mohamed között. Más a fontos: a történelmet az óriások csinálják és illik közöttük lenni. Ezt kivárja a jó modor.

Az emlékirat szerzőjének erkölcsi arculata

Habár mindazt, amit az olvasók az emlékirat szerzőjéről megtudnak, az ő szavaiból merítik, következésképpen úgy tűnhet, hogy minden szerzőnek csak jót és szépet szabad közölnie önmagáról, a dolog mégis bonyolultabb ennél.

Az olvasónak a szerzőbe vetett hite néha többet ér, minta szerző makulátlan alakja. E bizalom elnyerése céljából a szolid memoérirók töredelmesen bevallják olvasóiknak azokat a szégyenletes, - sőt bűnös tetteket, amelyeket rendszerint gyermekkorukban követtek el.

Találkozhatunk itt rut tolvajkodással - a memoáriró édesanyja egy rézpénzt adott fiának a koldus számára, ő meg elcsente, előbukkan a szerző bűnös mohósága - a maga csokoládéján kivül megette kishugának csokoládéját -, továbbá irigykedő természete és más fogyatékosságai.

E kockázatos módszer az olvasónak a következő megfontoláséra épül: ha ilyeh dolgokat bevall, akkor biztosan minden szava igaz.

137