Esslin, Martin: Az abszurd dráma elmélete - Korszerű színház 94. (Budapest, 1967)

6. Az abszurd hagyománya

élvezetes és egyáltalán nem homályos példájával találkozik majd. A színház skálájának kiszélesítésére irányuld erőfeszítések dühödt tiltakozást váltanak ki azokból, akik bizonyos szigorúan meghatározott szórakoztatásban kívánnak részesülni és szellemük nem eléggé spontán hozzá, hogy megnyíljék egy némiképp különböző megközelítési mdd hatása előtt; ennek azonban csak az az oka, hogy a megszokás és a megkövesedett konvencid leszűkítette a közönség várakozását és elképzelését az "igazi" színházról.

Azokat az évszázados hagyományokát, amelyeket az abszurd szinház uj és egyénenként változó kombinációkban - és természetesen merőben mai problémák és gondok kifejezéseként - mutat fel, talán a következő alcímek szerint csoportosíthatnánk:

A "tiszta" szinház, tudniillik absztrakt színpadi hatások, amilyeneket jól ismerünk a cirkuszból vagy a revüből, zsonglőrök, akrobaták, torreádorok vagy pantomimusok fellépéséből.

Bohócszámok, bolondozás és "mad scenes" /őrült-jelene— tek/.

Verbális nonszensz.

Az álom és fantázia irodalma, gyakran erőteljes allegorikus Ízzel.

Ezek a csoportok gyakorta átfedik egymást; a bohócszámok éppúgy élnek a verbális nonszensz eszközével, mint az absztrakt színpadi hatásokkal, és az olyan cselekmény nélküli, absztrakt színjátékok, mint a trionfi /diadalmenetek/ és a felvonulások, gyakran telnek meg allegorikus értelemmel. A megkülönböztetések az egyes csoportok között arra szolgálnak, hogy számos esetben világossá tegyük a lényeget és elkülönítsük egymástól a fejlődés különféle fonalait.

Az abszurd drámában fellelhető "tiszta", absztrakt teátrálitás egyik aspektusa e drámatipus irodalomellenes magatartásának; annak jele, hogy ez az iskola elfordul a nyelvtől, mint a mondanivaló legmélyebb rétegeinek kifejezési eszközétől. A szinház ko80