Esslin, Martin: Az abszurd dráma elmélete - Korszerű színház 94. (Budapest, 1967)

Almási Miklós: Martin Esslin és az abszurd színház "mentőöve"

lenében akar fellépni kísérleteivel. Mert lia komolyan vennénk például azt a párhuzamot, hogy az abszurd dráma legalább olyan szintű forradalom, mint az absztrakt festészet, akkor nemcsak egy olyan színpadot kellene elképzelnünk, ahol sem díszletek nincsenek, sem szavak nem hangzanak el, hanem egy olyan törekvést is, mely legfontosabb élő közegéről, az emberről is lemondott már. Az antropomorfizmusról valő lemondás sokkal vészterhesebbel— sáriét", semhogy egy ilyen bekezdés könnyed megjegyzésével el lehetne intézni.

Arről van szó ugyanis, amiről Camus szólt egy 1954- es nyilatkozatéban. Du Gard-ral kapcsolatban említette meg, hogy a Thibault család szerzője élő és maradandó hatású embereket ábrázol még regényeiben, mig a modern irodalom, tézisdrámáival, abszurd Játékaival csupán elvont karikatúrákat vagy marionett figurákat alkot: ezek látszanak legalkalmasabbnak bizonyos gondolati-életérzésbeli hatások kifejezésére. S ezzel - mondja Camus - elveszett az a lehetőség is, hogy az irodalom és a színház eleven, átélhető figurákat tudjon adni a nézőnek és az olvasónak. Esslin ezt úgy fejezi ki, hogy az abszurd darab okban - főként Beckett drámáiban-nincsenek Jellemek, hanem csak alapvető emberi magatartások - allegorizáló - megszemélyesítései, hasonlóan a középkori misztérlumjátékokhoz, vagy az auto sacramentale megszemélyesített erényeihez és bűneihez. És e dráma történései nem események,meghatározott kezdettel és véggel, hanem szituáció-típusok, amelyek örökkön örökké ismétlődnek. _ Megjegyzése ismét találó és egyben ennek az irányzatnak akaratlan kritikája is. Mert Esslin itt az újszerűség egyik legfontosabb Jegyét dicsérőleg Jegyzi fel, s mégis ezt az irányzatot éppen ez a két tulajdonsága relativizálja. Pontosan itt Jelentkezik az a tragikus gyengeség, melyről Camus önval-