Esslin, Martin: Az abszurd dráma elmélete - Korszerű színház 94. (Budapest, 1967)

Almási Miklós: Martin Esslin és az abszurd színház "mentőöve"

vagy Hildesheimer Éjszakai színjátéké. Főként ak­kor, ha egy sajátos parabola menetében akarják el­mondani ezt a tézist./ Az abszurd dráma ilyen"ide­­áltipusa" tehát a darabok és irányzatok felett le­begő eszmei követelmény, melyet legjobb esetben Beckett Szavak nélkül cimtí kis pantomimje tud ki­elégíteni, ahol valóban elvont térben játszódó né­majátékról, és egy "másodpercnyi" cselekményrő3,va­­lamint egy tézis nélküli mondanivalóról van szó. De egy olyan fogalomhasználat, melynek csupán egyet­len reális alesete lehet,eléggé bizonytalan. Fejtegetéseinek filozófiai része - a kommunikáció nehézségeiről szóló gondolatmenet, az intuit ivkép­­szerü gondolkozás sajátosságát fejtegető részek - igy erre az ideáltipusra vonatkoznak, és csak át­tételek révén érvényesek az abszurd dráma valósá­gos történetére és darabjaira. Pedig Esslinnek nagyon is finom érzéke van művészi rang, artisztikus képesség felméréséhez. Világosan látja, hogy az abszurdok élgárdájában /Beckett, Ionesco, Genet, Adamov/ Adamov a leggyengébb egyé­niség. Hemcsak előítéletei választják el ettől a szerzőtől, nemcsak disszidens voltát bünteti meg ezzel a besorolással, hanem művészi képességeit mé­ri fel, azt hiszem_,nagyjából helyesen. S mégis,ép­pen itt árulkodik néhány mondata azokról az eszmei­­-világnézeti rugókról, melyek őt egy ideális abszurd színház feltételezése felé hajtják. Esslin szerint ugyanis Adamov "hivő" iró és egy hivő ember ne i­­dézze fel az ördögöt, mert annak szenteltvíz szaga lesz. Vagyisi az igazi abszurd dráma nem hihet a világ megváltoztathatóságában: a hit nemcsak esz­tétikai tabu - ti.elrontja a tragikus formát, a ni­hilista alaphangot és az értelmetlenség sorsszerű-

Next

/
Thumbnails
Contents