Esslin, Martin: Az abszurd dráma elmélete - Korszerű színház 94. (Budapest, 1967)
6. Az abszurd hagyománya
A mimusból csak nagyon kevés maradt ránk. Legtöbb szinjátéka rögtönzött volt és még az Írásban rögzítettek sem élveztek elég tiszteletet ahhoz, hogy lemásolták és tovább adták volna őket. Az ókori irámairodalom ránk maradt részében csak Arisztophanész vígjátékéi mutatják a képzeletnek azt a szabadságát, fantáziának és bővér i komédiázásnak azt a vegyülékét, amely a szilaj és vulgáris mimusokat jellemezte. Mindamellett, minden csillogó leleményük ellenére, Arisztophanész müvei csekély mértékben hatottak legalábbis a szabályos, irodalmi dráma fejlődésére. Szellemük csupán a színházi hagyomány másik áramlatában élt tovább - az irodalomellenes, rögtönzött népi színházban, amely a maga aktuális kommentárjaiban mindenkor hasonlóan gátlástalan volt s ugyanolyan tiszteletlenségről és extravaganciáról tett bizonyságot. Miközben a tanult emberek Plautus és Terentius komédiáit másolták, a hagyománynak ezt az áramlatát tartották ébren végig az egész középkoron át a vándor jooulatorok és bohócok - a római mimusokközvetlen leszármazottai. Bohóckodásuk-bolondozásuk újra meg újra feltűnik a francia és angol misztériumjátékok komikus alakjaiban, gyakran ördögök és megszemélyesített bűnök formájában, továbbá a francia középkori irodalom sok farce-ában és a német farsangi játékokban. Az ókori mimus egy másik leszármazottja sz udvari bolond volt: "Hosszú botja nem más, mint az ősi idők komikus színészének fakardja. /x/És Shakespeare drámáinak komikus alakjai között megtalálható mind a bohóc, mind az udvari bolond. Ezen a helyennem vizsgálhatjuk meg alaposan Shakespeare bohócait.bolondjait és kóbor csavargóit, mint az abszurd dráma elődeit. Közülünk legtöbben túl közelről ismerjük Shakespeare-t és igy talán nem vesszük észre, milyen gazdagok drámái pontosan abban a fajta fordított logikai okoskodásban, hamis szillogizmusban,.szabad asszociációban és a valódi vagy színlelt őrület költészetében, . amely Ionesco, Beckett és Pinter müveiben is megtalálható. Mindezzel nem akarjuk azt állitani, hogy ezek az újabb kori drámaírók Shakespeare-hsz volnának mérhetők, csak arra mutatunk rá, hogy a fantasztikum csak úgy, mint a nonszensz nagyon is tiszteletre méltó és általánosan elfogadott hagyományra tekinthet vissza. /x/ E. Tietze-Conrat: Dwarfs and Jesters in Art. Phaidon, London 1957. 7. o. 84
