Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
A romantika - pislákoló gyertyafényben
dinánddal szövegben is leszögezte ti, mondván; "Sápadt, mint a halál... csak most tetszik nekem igazán a lányod." 50, De a sok "sápadás" bekonferálása mellett még se szeri se száma az olyan, hasonló funkciójú szövegeknek, mint például: "sajátságos ború fészkel az arcodon", "ezt milyen fanyar fintorr al mondod...", "olyan tekintettel nézel rám, mintha keresztül akarn ál szúrni", "úgy látom, könnyezel", "ajkad remeg, szemed rémülten villámlik”, "ne ráncold olyan fájdalmasan a homlokod"- és igy tovább, sorolhatnánk még a végtelenségig csupán egyetlen darabbed is az ilyenfajta szövegeket.51. És ha még azt is tekintetbe vesszük, hogy mindezt lényegében a kor egyik legnagyobb költőjének drámairól tevékenységéből idéztük, akinek Írói leleménye és tehetsége többnyire a legalkalmasabb formát tudta megtalálni az effajta kényszerközlések számára, könynyen elképzelhetjük, hogy ugyanez a kisebb képességű színpadi szerzőknél még ennél is sokkal mesterkéitebb és szembetűnőbb. De ezen kívül még egy sor más jellemző fordulata van a romantikus dráma dialógustechnikájának, amelyek részletes elemzésére több időt nem szentelhetünk. De hogy néhányat legalább jelezzünk ezek közül, felemlítjük a monológok e korban túlságosan gyakori, s a drámai fordulatoktól igen sokszor független alkalmazását, vagy, ami még ennél is primitívebb megoldás, a "félre" rendszeres használatát. /Nem véletlen, és Schiller drámai érzéke mellett költői nagyságát igazolja, hogy ő azért ezt a kifejezési formát csak végső szükséglet esetén használja!/ Ezek, a korban általánosan használt "mimika -pótló" dialógusfordulatok a romantikus dialógustechnika fontos jellemzői, amelyek nélkül egy-egy dráma a kor színpadán - legalább is hatásosan - nem lett volna előadható. Ezek a fordulatok a mai színpadon már elviselhetetlennek tűnnének, de mivel saját koruk színpadi viszonyait tekintve, mint láttuk nélkülözhetetlenek voltak, a kor színházi nézője számára természetesek s az egykorú színjáték természetes velejárói voltak, csakúgy, mint manapság például a színész jól látható arcjátéka. A mai néző és színházi ember számára tehát mindez már meglehetősen idegen és különös. De ha tovább tallózunk az egykorú instrukciók között, annak érdekében, hogy rekonstruálni próbáljuk a romantikus színjáték játékstílusát, találunk ezeknél még sokkal különösebbet Is. Hogy ismét csak Schillernél maradjunk: ugyancsak az ÁRMÁNY ÉS SZERELEMben, az első felvonás hatodik jelene— 54
