Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)

A romantika - pislákoló gyertyafényben

Int", aztán "megrémül és hirtelen elbocsájtja Ferdinand kezét". Fer­dinand ezután "felugrik", majd rövid dialógus után "gyengéden átöleli" Lujzát, aki viszont "mélységes megrendüléssel eltol­ja magától" a férfit és "távozni k é­­s z ül". Ferdinand akkor "feltartó ztatja" a lányt, de az egy indulatos kitörés utón "kirohan, Ferdinónd szótlanul követi". Úgy gondolom, hogy tovább már felesleges idéznem az ilyen irá­nyú instrukciókat, hiszen csupán egyetlen darabból is szinte vég nélkül sorolhatnánk az ilyen, vagy ehhez hasonló tartalmú és töl­tésű zárójeles utasításokat. Mindez, úgy vélem, elég szemlélete­sen bizonyítja mindazt, amit korábban a szöveg közti gesz­tusokról, illetőleg az azokat helyettesítő mozgásokról, helyzetvál­toztatásokról mondottunk. De amit a szöveg k i s é r ő gesztu­sok felfokozottságáról, illetőleg eltúlzottságáról mondottunk, azt is érdemes néhány találomra kiragadott példával illusztrálni, az egy­szerűség kedvéért ugyancsak az ÁRMÁNY ÉS SZERELEM záró­jeles instrukcióiból. Az első felvonás második jelenetében, amikor Wurm meglátogatja Milleréket s a muzsikusné meglehetősen zordan fogadja, mivel ő már a lánya grófi házasságáról ábrándozik, a muzsikus igyekszik "feltűnés nélkül" figyelmeztetni feleségét, hogy legyen udvariasabb az Írnokkal. Erre vonatkozóan a következő instrukciókat adja Schil­ler: Miller az asszonyt "bosszúsan oldalba löki a könyökével", majd "szemmel látható zavarban meghúzza fele­sége fülét", majd "mérgében hát­ba v á g j a a feleségét" Ezalatt a "csa­ládi idill" alatt Wurm "nyugtalanul mozgo­lódik a széken, füle tövét va­karja, kézelőcsipkéjét és ing­­fodrát huzigálja". "'O' Majd amikor semmikép­pen sem hajlandó Miilemé megérteni az ura "célzásait", Miller "felugrik, hegedűjéhez kap". E jelenetet egyébként Chodowiecki is megörökítette egy metszetén, amely - mint arra később részletesen ki fogunk térni - színház­történeti dokumentumnak ugyan nem fogadható el, hiszen a könyv­kiadáshoz készült illusztráció, de azért a kor Ízlésére s a játék­stílusra bizonyos mértékig nyilvánvalóan jellemző. E metszeten Mil­ler hatalmas csellóját feje felett lóbálva rohan fele ségére.^2. Remélem, mindebből a mai olvasó előtt nyilvánvaló, hogy milyen ir­tózatos hatású előadás lenne manapság az, amelyben a rendező betarttatná a színészekkel Schiller valamennyi eredeti instrukció­ját. De félreértés ne essék, felsorolásunkban az önkéntelen irónia korántsem azt a célt szolgálta, hogy a Schillert instrukciókat és 49

Next

/
Thumbnails
Contents