Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
A romantika - pislákoló gyertyafényben
ebből következően a schflleri kor színpadi játékstílusát tegyük vele nevetségessé; éppen ellenkezőleg: azt akartuk mindezzel bizonyítani, hogy a kor színpadán az adott színpadi lehetőségek és körülmények között éppen ilyenfajta instrukciókra volt szükség ahhoz, hogy a közönség a játékot teljes egészében appercipiálhassa és élvezhesse, sőt - horribile dictu - a szinésznek feltétlenül ilyenfajta instrukciókat kellett végrehajtani ahhoz, hogy játéka - a lessingi normák szerint - természetesnek tűnjék. De hogy ne csalt az egykori instrukciókra hagyatkozzunk, amikor e kor játékstílusát és ezen belül a gesztusok szerepét vizsgáljuk, érdemes egy - bár valamivel korábbról származó -, de már ugyanerre a konvenciórendszerre utaló dokumentumot hosszabban idéznünk. Jean Georges Nővérré, a század zseniális koreográfusa s a színpadi tánc mindeddig legnagyobb forradalmasitója, aki hallatlanul finom érzékkel és széles látókörrel boncolgitta az összes színpadi műfajok és müformák elméletét, egy levelében igen részletes le Írást közöl Garrick, a nagy angol szinész43. egyik alakításáról. "Láttam őt — Írja — egy zsarnok szerepében, amint szörnyű bűneitől elborzadva, lelkifurdalástól mar do sva meghal. Az utolsó felvonás a megbánásnak és fájdalomnak volt szentelve; a gyilkosságok és barbárságok fölött győzött az emberiesség; hangjára a zsarnok megundorodott bűneitől, amelyek fokozatosan birái és hóhérai lettek; minden pillanatban a halál képe jelent meg Garrick arcán; szeme elhomályosult, hangja csak erőlködve tudta gondolatait kifejezni; gesztusai, bár nem vesztettek kiíejezőerejükből, az utolsó pillanat közeledését jelezték; lábaiból kiszaladt az erő; arcvonásai megnyúltak; sárga és halotthalvány arc színe fájdalmat és megbánást fejezett ki; ebben a pillanatban végül összerogyott, képzelete borzalj nasan idézte fel bűneit. Megdöbbenten gaztetteinek szörnyű képeitől, a halál ellen küzdött; mintha a természet utolsó erőlködése lett volna ez: megremegtető kép volt. Kaparta a földet, mintha tulajdon sírját ásná; de közeledett a pillanat, az ember valósággal látta a. halált; minden azt a pillanatot festette, amely után minden kiegyenlítődik; végül kiszenvedett: a halálos csuklás, az arc, a karok, a mell görcsös rángásai tették teljessé ezt a borzalmas képet."44. Nővérré rendkívül szemléletes leírása úgy érzem minden tekintetben alátámasztja mindazt, amit a korabeli gesztus és mozgás stílusáról a schilleri instrukciók elemzésén keresztül próbáltunk elképzelni. Egy látszólagos ellentmondás azonban van a korábban elmondottak és Nővérré leírása között. Korábban ugyanis kétségbe vontuk annak lehetőségét, hogy az arc- és szemjáték, tehát a mimika, e korban döntő színészi kifejezőeszköz lehetett volna. Ezzel szemben Nővérré elég részletesen Írja le Garricknak e jelenetben produkált arcjátékát. Nos, úgy gondolom 50
