Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)

A romantika - pislákoló gyertyafényben

félhomályos szinpad különböző részein, aminek következményeként viszont megkezdődött a színház feszültség nélküli pillanatainak elkerülhetetlen velejárója, a nézőtéri mocorgás, a köhécselés, a cukroszacskók zörgése.

A színészek, akik egy beidegzett előadás gépies résztvevői voltak - és ezúttal a gépies szót igazán nem pejoratív értelemben használom -, csak ezt a nézőtéri mocorgást vették észre, amiből viszont megérezték, hogy valami miatt megszakadt a nézőtérrel való kontaktusuk. Hogy ez mitől vagy minek a következményeképpen szakadt meg, azt nem tudták -xennek elemzésére jelenet közben nem is volt módjuk -, tehát a kontaktus visszaállítása érdekében csakis ösztönük szerint tudtak cselekedni. Ha a közönség mocorog, annak a színpadon többféle oka lehet. Lehet az, hogy a közönség, valamilyen okból nem gutirozza az előadást, nem érdekli a darab, unalmas a jelenet, vagy éppen a színészek játéka nem tetszik. Ez a jelen esetben nem állhatott fenn, hiszen az eddigiekben a közönség nagy figyelemmel és élvezettel szemlélte az előadást, noha még igazán csak a darab legelején jártunk. Ugyanez okból nem lehetett a mocorgást a közönség indiszpoziciójának sem betudni.

Maradt a közönség mocorgásának még egy oka - s ez nem is ritkán szokott előfordulni -, az, hogy a színészek a színpadon túlságosan halkan beszélnek. Nos, az adott szituációban a színészek nyilván arra gondoltak, hogy most is innen ered a baj. Hangosabban kezdtek hát beszélni, ez viszont nagyobb indulatokat követelt, a nagyobb indulatok gyorsabb tempót eredményeztek és óhatatlanul a szokásosnál nagyobb és szélesebb gesztusokat. /A kialakult, lényegesen gyorsabb tempót még az is előidézte, hogy a zavar néhány pillanatában a színészek úgy érezték, hogy a feszültséget különösen az eredetileg beállított szünetek bontják meg, tehát ezeket minimumra redukálták^'

Mindez homlokegyenest ellentétben állt a rendező által kialakított és beállított játékmodorral, a helyzetet viszont megmentette: a nézőtéren a feszült csend helyreállt. Mint ahogy az előző, eredeti szituációban is a nézőtéri feszültség a produkció különböző elemei közötti egység fokmérője volt, nyilvánvaló, hogy ez az újonnan kialakult nézőtéri feszültség is egy egységes színpadi előadást, a játékelemek másfajta, de tökéletes egyensúlyát jelentette.

Azt tehát már az eddigiekből is levonhatjuk következtetésként, hogy a nézőtéri feszültség a játékelemek bizonyos egyensúlyának függvénye. A példánkban leirt két, különbözőképpen kialakult egysv sulyhelyzet alkotóelemeiből viszont megpróbálhatunk arra következtetni, hogy ezeknek az egyensulyhelyzeteknek mely játékelemek az alkotó tényezői.

30