Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
A romantika - pislákoló gyertyafényben
eltelt időben nem tartózkodott a városban és épp ezen a napon érkezett vissza. Megérkezése után első útja a nézőtérre vezetett és éppen akkor lépett be az igazgatói páholyba, amikor már az említett áramzavaron túl voltunk. Pár pillanatig figyelte az előadást és döbbenten vette észre, hogy az teljesen tönkrement, a színészek olyan modorban játszanak, amelytől ő a próbák során mindvégig óvta és tiltotta őket. Ettől hallatlanul feldühödött és mielőtt én a jelenség okát megmagyarázhattam volna neki - hiszen még én sem rendeztem e jelenséggel kapcsolatos gondolataimat -, ' kisietett a páholyból, a színfalak mögé ment, hogy alaposan megdorgálja a színészeket. Szünetben én is hátramentem, ekkor azonban már javában tartott a rendezői fejmosás. Mielőtt közbeavatkozhattam volna, a legnagyobb meglepetéssel tapasztaltam, hogy a színészek nem hozzák fel mentségükre a lezajlott technikai zavart, és nemcsak azok nem, akik már a zavar elhárítása után léptek a színpadra, hanem a Máriát és Mortimert alakitó két szinész sem. Még nagyobb meglepetés volt számomra, hogy a színészek tudatosan nem is észlelték, hogy mi történt, még kevésbé azt, hogy erre ők hogyan reagáltak. Az előadás eltorzulását saját hibájukként ismerték el és nem is sejtették, hogy annak tőlük független oka volt. Úgy gondolom, hogy e kis történet megérdemli, hogy alaposabban elemezzük, hiszen e látszólag jelentéktelen esemény, mint már előljáróban is jeleztem, nemcsak egy bizonyos, megoldhatatlannak látszó probléma nyitját jelentette számomra, hanem kiindulópontja lett e tanulmány egész további gondolatmenetének. Nézzük meg tehát, hogy a leirt jelenség mögött mi is történt valójában. Aidva volt egy színházi produkció, amelynek a maga módján szigorúan összehangolt, zárt világa, stílusa volt. A játékstílus, a díszletek, a jelmezek, a világítás, mind tervszerűen kialakított egységet képeztek s ehhez volt hangolva a közönség is. Ez az egység viszont a színpad és a nézőtér között bizonyos egyensúlyt teremtett, amelynek fokmérője a nézőtéren uralkodó feszült csend volt. Más kérdés, hogy ennek az egyensúlynak az egyik legdöntőbb alapfeltétele éppen az a koncepció volt, hogy a színészek szerepeiket nem az eredeti dráma stilusigénye szerint, hanem annak ellenére játszották - miután az előadás valamennyi más eleme is ehhez a játékstílushoz igazodott, e játékstílus a közönségben semmiféle problémát nem okozott, sőt, osztatlan tetszést aratott. A világitás véletlen megváltozásával azonban ez az egyensúly váratlanul felborult, miután a játék vizuális elemei már nem igazodtak a színészi játékstílushoz. Ennek következménye azonnal érezhető volt a nézőtéren: a feszültség megszűnt, a nézők tekintete, amely eddig átvilágítás kényszere folytán egyetlen pontra szegeződött - a szinész arcára -, most tétován kalandozni kezdett az egyformán 29 I
