Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
A romantika - pislákoló gyertyafényben
E "kísérlet" pedig nem volt egyéb, mint az, hogy ösztönösen hangosabban és gyorsabban kezdett beszélni, s ehhez mérten gesztusait is jócskán felfokozta. És íme, a kísérlet sikerrel járt: néhány pillanat alatt a nézőtéren a feszültség és a csend helyreállt, a kontaktus a színpad és a nézőtér között újra kialakult. A feszültség tehát újra megvolt, de ennek az volt az ára, hogy önkéntelenül megváltozott a jelenet egész karaktere, az előadás játékstílusa. A halk, depatetizált, lélektanilag részletezett, nagy szünetekkel operáló játékmodort egy hangos, patetikus, hamis hangvétel váltotta fel, a lassú, részletező tempó felgyorsult - és csodák csodája -, néhány pillanat múlva a nézőtéren már ugyanolyan csend és feszültség uralkodott, mint az előbb. Ugyanaz a néző, aki az előbb még azt a játékstílust méltányolta odaadó figyelemmel, most ugyanolyan hálásan fogadta emezt. Közben azonban, alig néhány perc múlva helyreállt a rendes, beállított világítás. A szükségreflektorok kialudtak, a két fejgép újra megtalálta a szereplőket, a vizuális koncentráció visszaállt, csak éppen a színészek nem tudtak visszazökkenni az eredeti játékstílusba. Ők ugyanis eddig is ösztönösen védekeztek a feszültség fellazulása ellen és miután egyszer már ezt elvesztették s csak nagynehezen tudták újra megteremteni, ők már féltek. Nem merték újra elveszíteni a közönséggel való kontaktust, amelyet az előbbi rendkívüli helyzetben elvesztettek, ezért biztonság okáért továbbra is a hangosabb, patetikusabb és éppen ezért hatásosabbnak vélt modorban játszották tovább a jelenetet. A játékstílus-váltással visszanyert feszültség egy darabig meg is maradt. Eközben a párjelenetnek vége lett, újabb szereplők léptek a színpadra, akik már nem is tudhattak arról, hogy korábban mi történt a színpadon, de ösztönösen átvették az idézett jelenet két szereplőjének változott hangvételét s most már ők is e hangos, álpátoszos, a szó legrosszabb értelmében vett romantikus modorban játszottak. Közben pedig képváltozás is volt, szólt a zene, mindez azonban nem használt, a játékstílus változatlan maradt - mármint a romantikus játékstílus -, egészen a felvonás végéig. A közönséget, mint már mondottam, a szükségvilágítás perceiben lebilincselte e játékstílus, s még egy darabig azután is, hogy helyreállt a beállított világítás, később azután a világítás koncentrált meghittségét újra megszokván, idegesíteni kezdte e hangos, üres játékmodor s újra kizökkent e második feszültségből is s ezután már egészen a felvonás végéig nem is állt helyre a kontaktus a színpad és a nézőtér között. E részletesen leirt esetnek, a színpadon és a nézőtéren lezajlott eseményeken kívül, volt még egy igen érdekes kisérő motívuma is. A produkció rendezője a premier és a fent leirt előadás között 28
