Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)

A romantika - pislákoló gyertyafényben

éppen néztem, bekövetkezett a szokásos áramszünet. A szcenlkus ügyes kis szerkezete ezúttal is jól működött s így a színészek - bár a fényviszonyok a színpadon jelentékenyen megváltoztak- zavartalanul tovább játszották az éppen soroniévő jelenetet

Pontosabban: éppen ennél, a "zavartalanságnál" kell egy pillanatra megállnunk. Amikor az áramszünet bekövetkezett, éppen az első felvonás hatodik jelenetét Mária és Mortimer első találkozását játszották s a. jeleneten belül éppen azt a hosszabb beszédet amelyben Mortimer élettörténetét és eszményeit mondja el a rab királynőnek. E monológszerü, hosszabb tiráda az előadás egyik leginkább "depatetizált" pillanata volt a rendező kifejezett utasítására a színész a szöveg intellektuális oldalát hozta előtérbe a szövegben ugyancsak benne rejlő priméren indulatos lázongással és eszményi leikende zéssel szemben. Viszonylag lassan és halkan, folytottan mondta a színész a szöveget szinte külön-külön megformálva és láttatva a vers minden egyes hasonlatát és költői képét Meghitt feszültség alakult ki nemcsak az ifjú hős és a királynő között, hanem a nézőtér és a színpad között is. A jelenet egészen halk volt s. a nézőtéren meg lehetett volna hallani a légy zümmögését is.

Épp egy ilyen pillanatban következett be az áramszünet. A fejgépek kialudtak, helyettük a színpad két portáljára szerelt kis reflektorok kapcsoltak be, amelyek halvány, szétszórt fénnyel terítették be a színpadot. Abszolút fénymennyiség szempontjából e két kis reflektor fénye talán nem is volt kevesebb, mint a két kialudt fejgépé, de amíg azok mindössze két pontra koncentrálták fényüket s a színpad többi részét sötétben hagyták, e két pont viszonyiargos világossága jóval nagyobbnak látszott, mint a szükségvilágítás szükségképpen az egész színpadra szétszórt fénye. így az előbbi éleskonturu premier plánt halvány totálkép váltotta fel.

A színész tulajdonképpen nem is konstatálta, hogy mi történt, néhány pillanatig változatlanul játszotta tovább a jelenetet. A közönség azonban, amely eddig feszült csendben figyelt, most mocorogni kezdett, a kontaktus színész és néző között megszakadt. A tompább világításban viszonylag halkabbnak tűnt a szöveg, hiszen a vizuális koncentráció addig segítette az akusztikai hatást, most viszont az átalakult világítás következtében fellépő vizuális dekoncentráció természetesen gyengítette. A közönség eleinte csak ászért mocorgoti, hogy megpróbálja jobban hallani a számára most hallkabbnak tűnő szöveget, ez a mocorgás, valamint a színészek változatlan hangintenzitása a továbbiakban a feszültség teljes megszűnéséhez vezetett. Ezt viszont már természetesen érzékelte odafent a színpadon a színész is s mivel a feszültség megszűnésének okát nem értette, kétségbeesett, ösztönös kisérletet tett a feszültség visszaállítására, a közönség figyelmének megragadására.

27