Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)

A romantika - pislákoló gyertyafényben

radt." * /Schillernek ez az ötlete klasszikusan rendezői ötlet volt s legalább annyira romantikus isi/

E néhány adatból, valamint Goethe és Schiller egy sor más leveléből is nyilvánvaló tehát, hogy Schiller nemcsak saját darabjait rendezte a weimari színházban - mint ez a köztudatban él -, hanem saját eredeti drámaírói tevékenységétől függetlenül is működött rendezőként. S hogy mennyire izig-vérig rendező volt, arra vonatkozóan álljon itt egy igen jellemző színházi panasz egy 1801-ben, feltehetően éppen a TANKRÉD bemutatója után Írott leveléből: "Soha többé nem óhajtok a szinésznépséggel vesződni, miután józan ésszel és jóindulattal semmire sem megyünk náluk, csupán egyetlen magatartás lehetséges velük szemben, a kurta, parancsoló mód, amihez viszont' én nem értek." * /Persze ezek után még - ugyancsak tipikusan színházi emberre valló jellemvonás - évekig működött rendezőként!/

Ugyanakkor azonban az is köztudott, hogy Goethe igazgatása alatt a -weimari színház műsorának gerincét nem Schiller és Goethe drámái jelentették, hanem sok egyéb jelentéktelen mü között például August Kotzebue—nak, a kor legsikeresebb romantikus darabgyárosának töméntelen színdarabja, s igy Schiller rendezői tevékenységének jelentékeny részét nyilván a Kotzebue—darabok és egyéb romantikus drámák rendezése jelentette. Ezek színpadra állítása során bizonyára kialakított egy ezeknek megfelelő szinpadi stílust, amely rendezőként sajátja volt, s amelynek nyilván kvadrálnia kellett saját drámáinak egykorú előadási stílusával is.

Ebből viszont az következik, hogy szinpadi tevékenysége szempontjából nézve - és ide értve drámairól tevékenységét is - joggal tekinthetjük Schillert a német romantikus sz ins ház repre zentánsának. E kis kitérő szolgáljon .tehát magyarázatul a tekintetben, hogy mi jogon nevezem Schillert és Hugót sommásan romantikus szerzőnek s miért soroltam Schillert is abba a kategóriába, amelyhez, mint már említettem, mint rendező, szubjektrve nem nagyon vonzódtam.

Szerencsére azonban egykori színházam egy másik rendezője — velem ellentétben - szerette és szívesen rendezte is e müveket, igy azután e darabok nem hiányoztak repertoárunkról, sőt annak legsikeresebb produkciói közé tartoztak. Kollégám ki is alakított e darabok előadására egy sajátos stílust; megőrizte a romantika alapvető jellemzőit, ezen belül azonban bizonyos modem pszichológiai hitelességre törekedett, az érzelmi-indulaü dialógusokat, a szavaló beszédmodort gondolati töltésű szövegmondással helyettesitette, a gesztusok darab-kivánta széles sztereotipiáit a szóbeli cselekvés ökonomikus kísérőjévé szelídítette - egyszóval: a játékstílust depatetizálta, ha úgy tetszik: "realizálta".

24