Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
A romantika - pislákoló gyertyafényben
kiderül - már vitathatatlanul magában hordozza à csak jóval később általánossá váló és önmagát öntudatosan vállaló romantika valamennyi stílusjegyét. E korszak egyik legdöntőbb szinpadi jellemzője ugyanis a német színpadok számára újonnan felfedezett Shakespeare-tragédiák stílusának - dramaturgiájának, cselekményvezetésének, jellemábrázolásának és dialóg-modorának - teljes félreértése. E félreértésnek többféle oka volt, ezek közül most csak egyre térünk ki: a Shakespeare- tragédiák, a német színpadokon addig uralkodó francia klasszikus dramaturgiával és az ennek megfelelő játékstílussal, szemben, a kötetlen "formabontást" jelentették, s az e kötetlenséggel való neofita visszaélés tette az e korban születő német drámákat szeszélyessé, túlzóvá és dagályossá. E drámák szerzői Shakespeare történeteinek merészen bonyolult, de a topográfiai és históriád valóság semmibevevése ellenére is mindig logikus és mindig igaz cselekmény vezetése helyett kiagyalt bonyodalmakra építették cselekményüket; a shakespeare-i végletes, de lélektanilag mindég hiteles és sokoldalúan ábrázolt jellemek helyébe az egysíkú, csak fekete-csak fehér jellemeket állították; a shakespeare-i drámákban oly gyakran előforduló szükségszerű véletleneket kiszámíthatatlanul szeszélyes fordulatokkal helyettesítették és a shakespeare-i történelmi szituációk konkrét Erzsébet-korí valóságtartalma helyett a történelmi miliőt és a hősöket illúzióik allegorikus kifejtésére használták. Mindezek kifejezésére pedig dagályos dialógustechnikát, patetikursan érzelmes beszédmodort használtak, a lelkiállapotnak és a szituációnak megfelelő, célratörő replikák helyett szóvirágos tirádád kát Írtak és minden lehető és lehetetlen alkalmat felhasználtak nézeteik és illúzióik, valamint nem egyszer kétes értékű filozófiájuk kifejtésére, akár szükség volt arra a dráma szóban forgó jelenetében, akár nem. E jellegzetességek alól, bizonyos fokig - elismerve minden költői nagyságukat - Goethe és Schiller ifjúkori drámái sem kivételek. Nem véletlenül irta a konzervatív Herder, Goethének, amikor elolvasta a GOTZ VON BERLICHINGENt: "Titeket teljesen megrántott Shakespeare!"!» Schiller még későbbi, érettebb müveiben is megőrizte, természetesen bizonyos lehiggadással, de a korabeli színház szabályainak tökéletes ismeretében, e stílusjegyek egyikét-másikát, hiszen ma már szinte közhelyszerűen ismételt a marxi pejorativ jelző, a "schilierkedés", amely az egyéneknek a "korszellem puszta szócsöveivé" való változtatását jelenti. Marx, Lassaüe-hoz Írott egyik levelében, Lasaile FRANZ VON SIC HINGEN cimü drámájával kapcsolatban ezeket Írja: "..Akkor önkéntelenül több shake speare -it vittél volna a darabba, mig igy a schillerkedést, az egyének puszta átváltoztatását a korszellem puszta szócsöveivé, igen jelentős hibádul kell felrónom."^. 22
