Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
Miért játszott három színész hét szerepet?
A. feltett kérdésekre tehát - az adott struktúra bizonyos vonásainak ismeretében - viszonylag kevés rendelkezésre álló forrás alapján kielégítő feleletet tudtunk adni, sőt az adott struktúra néhány olyan vonását is felfedtük, amelyekre vonatkozóan nem is tettünk fel kérdést! 6. Az előzőkben formális rekonstrukciós módszerünket oly módon próbáltuk ki, hogy egy adott színházi struktúra néhány vonásának ismeretében faggatni kezdtünk néhány forrást, hogy ebből bizonyos uj információkat szerezzünk az adott struktúrára vonatkozóan. Feltettünk néhány kérdést s ezekre válaszolni is tudtunk. A válaszadás érdekében különböző vizsgálatokat kellett lefolytatnunk. E vizsgálatok anyaga azonban - úgy gondolom - nem csak a feltett kérdésekre adott választ, hanem óhatatlanul újabb kérdések feltevésére is kényszerít. Nézzük ezeket sorjában. Ha igaz az, hogy az antik görög tragédiák előadásain nem léteztek szerepkörök, ezenkívül a színész arcát teljesen elfedő maszk takarta, akkor felmerül a kérdés, hogy mi volt a színészi jellemáorázolás eszköze ebben a korban. Külsőséges eszköz volt e célra nyilván maga a maszk, hiszen az szobrászi megfogalmazásában alkalmas volt jellemábrázolásra. Igaz hogy e jellemábrázolás szükségszerűen statikus és s e matikus volt, hiszen az arcvonások nem változhattak az előadás folyamán a lelkiállapotnak megfelelően. Szinészi jellemábrázolási eszközként marad ezek szerint a hang, a gesztus és a mozgás. Mai szemmel nézve az arcjáték mellett a jellemábrázolás szempontjából a legfontosabb kifejezőeszköz a hang. A hangnak - legaláhb is első pillantásra - a görög színjátékban igen fontos jellemábrázoló funkciójának kellett lennie, hiszen - csak az előbbi példából láthattuk - a MEDEIÁban a második színésznek Iászónt, az ifjú "hőst" és a Dajkát - egy öregasszonyt - kellett eljáts zania. Ebből viszont az következik, hogy - ha a hangnak tényleg van jellemábrázoló funkciója - a színésznek két, egymástól lényegesen elütő hangon kellett beszélnie. Nézzük meg ezt a problémát alaposabban. Azt tudjuk, hogy az antik görög szinház nézőtere hatalmas volt. Azt is tudjuk, hogy e korban még hangerő si tő berendezések nem voltak, legfeljebb az álarcokba állítólag beépített hangtölcsérek. Igaz viszont, hogy az egykori színházakat igen jó érzékkel olyan helyekre építették, ahol igen jó volt a természetes akusztika. 118
