Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
Miért játszott három színész hét szerepet?
Mindezt tudva és figyelembe is véve, nem kétséges, hogy a színésznek igen nagy hangerővel kellett beszélnie ahhoz, hogy a nézőtér utolsó soraiban is érthető legyen a beszéde. A túl nagy hangerő viszont minden esetben a hang ámyalási lehetőségeinek csökkenéséhez vezet. Tehát itt a struktúra két adott vonása látszatra ellentmond egymásnak. A több szerep eljátszása ugyanis feltételezhetően szükségessé tette a színész természetes hangszinének elváltó ztatását, a hangszin elváltóztatása, vagy pláne a hangmagasság természetellenes növelése viszont - amire szükség volt, ha férfiaknak kellett női szerepeket játszaniok — alapvetően ellentmond a nagy ' hangerővel való beszéd igényének. De felmerül ezzel kapcsolatosan még egy sor más probléma is. Ha például elfogadjuk a hangerősitő tölcsérek legendáját, úgy ez az eszköz kétségkívül segített az érthetőség vonalán, de viszont tovább rontotta a hang árnyalási és szinezési lehetőségeit, hiszen az ilyen fajta tölcsér azáltal erősiti a hangot, hogy öblösiti. /Persze még az erősités ténye is vitatható, mert a hangtölcsér a hangot egy bizonyos irányba küldi csak erősebben és érthetőbben, a görög nézőtér viszont félkör alakú volt, tehát az egyirányban erősített hang csak a nézők egy igen csekély része felé jutott volna el!/ De azért számoljunk egyelőre a hangtölcsérrel is. A hangszinezés, pontosabban a lelkiállapotok hanggal való kifejezésének - a hangszinen kivül - az egyik legdöntőbb eszköze a relativ dinamika, magyarán a hangerő állandó, az érzelmi állapotoknak megfelelő váltakozása, valamint a b es z édritmus. Ezek azonban már nem a hanggal való jellemábrázolás statikus kategóriájába tartoznak, mint a hangszin, a hangmagasság vagy a hanghordozás, hanem a hanggal való dinamikus ábrázolás kategóriájába. Az első kategória ugyanis csak a jellem alapvonását képes ábrázolni, a második viszont a jellemnek a dráma során elengedhetetlenül szükséges változását, alakulását. És már az első kategóriánál láttuk, hogy az adott színházi struktúra bizonyos vonásai e kifejezőeszköz használatát, ha nem is teszik teljesen lehetetlenné, de mindenesetre igen nagy mértékben korlátozzák. A hangra épülő kifejezőeszközök második kategóriáját még inkább felhasználhatatlanná teszi az előbbi ellentmondás. Ugyanis a relativ dinamika egyáltalán nem alkalmazható, ha az alapbeszédben az érthetőség minimuma közel áll a maximális hangerőhöz. Olyan csekély marad ugyanis a használható hangerőfokozatok ambitusa, hogy ez az érdemi dinamikai árnyalást kizárja. 119
