Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
Miért játszott három színész hét szerepet?
Ezek közül a kiválasztott dráma és az egykori színházépület egyértelműen tárgyi forrásadatok, a maszkok viselésének konvencióját részben egykorú leírásokból, részben egykorú képzőművészeti ábrázolásokból ismerjük - nem a korábban említett vázarajzokból, hanem olyanokból, amelyek atelien-jeleneteket ábrázolnak! -, a színészek és kar korlátozott számára vonatkozó adatokból kizárólag írásbeli forrásaink vannak ugyan, de ezek a források - a történészek által bizonyítottan - teljesen hitelesnek tekinthetők. Tegyük fel tehát, hogy egyelőre mindössze csak ennyi adatunk van az antik görög színjáték rekonstruálásához, no meg az a korábbi adat, hogy e tragédiák előadásai versengés tárgyát képezték. Ezek alapján próbáljunk meg újabb adatokat kikövetkeztetni - interpolálni - az egykorú előadások mikéntjére vonatkozólag. Az a két ismert adat, hogy az ókori görög színházban csak férfiak játszhattak és egy-egy előadás keretében, legalább is Euripidész korában, legfeljebb három színész lépheted, fel - már egy sereg problémát vet fel. Egyfelől azt, hogy hogyan játs z o ttak férfiak női szerepeket, mert hiszen ilyenek jócskán akadnak az antik görög tragédiákban s kiválasztott drámánknak a döntő főszerepe is ilyen, másrészt pedig hogyan játszott három színész hat, nyolc, esetleg még több szerepet? Mindenekelőtt nézzük az első kérdést, amely felületes szemlélődés alapján is már rögtön rejt magában bizonyos buktatókat. Ugyanis a manapság beidegződött színházi konvenciók alapján hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy más szinháztörténeti korokban is voltak bizonyosfajta színészi szerepkörök, s akkor kézenfekvőnek látszik az a megoldás, hogy a görög színészek között is voltak olyanok, akik a női szerepek eljátszására, specializálták magukat. E feltevést alátámasztja néhány olyan adat is, hogy más történeti korokban, amikor szintén csak férfiak játszhattak a színpadon, ez volt az uzus. így volt ez például az angol Erzsébetkor színházában s igy van még ma is a hagyományos kínai színjátszás egyik ágában. Ilyen analógiák alapján igazán kézenfekvő a feltevés, hogy ez a görög színjátszásban is igy volt. Már rögtön, elől járóbein azt is leszögezhetjük, hogy a két analógiaként felhozott konvenciórendszer e tekintetben egy alapvető momentumában különbözött a régi görög színháztól: abban ugyanis, hogy mig az antik görög színházban álarcot viseltek a színészek, addig a két másik említett konvenciórendszerben csupán festett maszkkal dolgoztak. A festett maszk pedig, bármilyen extrém eszközökkel operál is, alapjául a színész arcvonásait használja fel. E konvenciórendszerekben tehát a női szerepekre bizonyos olyan színészeknek kellett magukat specializálnia, akiknek arca a konvenciórendszer megszabta igények hall!