Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)
A műfaj
Amikor Sztanyiszlavszkij azt állítja, hogy egyaránt hitelességre kell törekedni a vígjátékban, a tragédiában, a melodrámában s a vaudeville-ben, a művészi igazságra, nem pedig az életigazságra gondoL. A szinpadon mindig igazságra éa természetességre kell törekedni. De az életben az emberek nem beszélnek versben, ami pedig Shakespeare vagy Puskin tragédiáiban természetes. Az életben az állatok nem tudnak beszélni. Az állatmesében azonban ez senkit sem lep meg. Azok a rendezők, akik olyan igazság utám kutatnak, amely egyaránt közös minden színdarabban és minden szerzőben, akik mindenkor a részletek pontos, fényképszerű hitelességére, a színészi játék egyszerűségére és természetességére törekszenek, valójában mindenkor megváltoztatják, eltorzítják ezt az igazságot. Szék a rendezők azzal vádolják Sztanyiszlavszkijt és a realista módszert, hogy egysíkú, szürke, a művészetet egyenruhába öltözteti, pedig a hibák nem a Sztanyiszlavszkijhoa áa a szocialista realista módszerhez való hűségből erednek, hanem elárulásukból. Igen, Sztanylszlavszklj áa a szocialista realizmus igazságot,igazságot és megint csak igamaágot köretei meg. De a köznapi vígjáték igazsága más, mint a vaudeville igazsága, a politikai drámáé más, mint a tragédiáé, az Optimista tragédia igazsága más, mint á hajóraj pusztulásának igazsága. Más a világa Tolsztojnak, Csehovnak, Gorkijnak, Stendhalnak. Minden Író minden műve sajátos világ. Gorkij Az öreg és a Kispolgárok című művei teljesen különbözőek. Tehát még egy szerzőn belül is meg kell keresni a különbségeket. Gorkij Zllrovék cimü müvének más a kulosa, mint az Artamonovoknak, a Barbárok élesen eltér a Jagor Bulles övtől. Rendkívül könnyű dolog felfedezni azt, ami közös bennük; e közös vonások szembetűnnek, miután mindeme mű-
