Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)

Gondolatok a klasszikusokról

Ha ezt mondják: "Osztrovszkij színdarabjaiban nem foroghat a szinpad" - éz igen primitiv dolog. Maga a kérdés feltevése abszurd. Miért nem foroghat Osztrovszkijnál a színpad? Ez technikai eszköz, amely életjogot nyert, amelyet a néző is elfogad.

Én magam sokáig úgy éreztem, hogy Csehovhoz illuzio*nista diszlet illik, de Svoboda és Krejca, a Csehszlovák Nemzeti Színházban megdöntötte eddigi véleményét. Korszerű megvilágitási eszközökkel éltek, hogy ma kifejezhessék Csehovot. Ebben nincsen semmi bűn, sőt ellenkezőleg. A fontos az, hogy a kifejezőeszköz igénybevételét a szerzői mondanivaló kifejezésének igénye hivja életre, s a szinház a korszerű kifejezőeszközöket a legfőbb feladat megoldásának szolgálatába állitsa. Itt húzódik a választóvonal a hagyományok egészséges szellemű felhasználása és a nihilizmus között.

A hagyományok tiszteletben tartását hirdetem, de néha megesik, hogy a mű tanulmányozása, s az ezzel kapcsolatos olvasmányok és ismeretek ellentétben állnak azzal az elsődleges benyomással, amelyet maga a színdarab kelt bennünk. És a rendező, anélkül, hogy észrevenné, mégis a régi elképzelések foglyává lesz, mert olyan sok szál fűződik mondjuk a régi Othellóhoz, hogy nem tud tőlük szabadulni. Felléphet azonban másféle veszély is, amelyet "ellenzékiségnek" neveznék: a rendezőt itt az a cél vezérli, hogy munkája egyetlen eddigi előadáshoz se hasonlítson. Ez az ut a vulgarizáláshoz az álujitásokhoz vagy más efféléhez vezet.

Nehéz feladat mindazoknak a hibáknak megjövendölése, amelyek a klasszikus müvek szinre vitelével kapcsolatban előfordulhatnak és nem is szándékozom ezt megtenni. Azokról a kiindulási pontokról szeretnék szólni, amelyeket fontosnak tartok. Amikor azt mondom, hogy nem szabad a szinházi kifejezőeszközök rabságába esni, nehéz meghúzni- 61 -