Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)

Gondolatok a klasszikusokról

a határvonalat. Mert a szűk látókörű színházi emberek már az uj kifejezőeszközök alkalmazásának tényét is a szerző elleni bűntényként fogják fel, az "ellenzékieskedés” és formalizmus jelének tartják, és a dologban nem is olyan egyszerű kiigazodni. Nem könnyű uj és korszerű kifejezőeszközöket úgy alkalmazni, hogy megőrizzük a mű lényegét.

Nem tudom, hogy szerencséje avagy szerencsétlensége-e a művészetnek, hogy nincsen olyan hiteles mérték, amelynek segítségével minden problémát oly egyértelműen dönthetnénk el,mint például egy alagút vagy egy hid tervrajzánál. Ez esztétikai álláspont kérdése, és pontos szabály nem állítható fel.

Mi hát a hamis tradíció és ml az "ellenzékieskedés"? Mi a jó hagyomány, amelyet meg kell őriznünk?

Vegyük az Othello példáját. Jó hagyomány az, amely Othellót nem a féltékenység primitiv megszállótjának értelmezi. Ezt a humánus mondanivalót és tartalmat árasztó nagy müvet melodrámává lehet változtatni. Ennek az értelmezésnek a lehetősége kézenfekvő. De már kialakult e figurának hagyományos megoldása és ma senki sem mondhatja: "Rájöttem, hogy nem lehet Othellót megszállott féltékenykedőnek játszani." Ez jó hagyomány, amelyet ma is feltétlenül meg kell őrizni. Meg kell találnunk a színész egyéniségéből fakadó egyéni, sajátos megközelítését, s ez lesz a mi hozzájárulásunk annak a helyes, jó hagyománynak fejlesztéséhez, amelyet ostobaság volna megtörni.

Az uj vonás itt nem annak szétrombolásában jelentkezik, ami a mű tartalmának lényege, hanem a sajátos, egyéni felfogás feltárásában. És bár az alak hagyományos lesz, ezen nincs mit szégyelni; a figura megalkotásánál az egyéni, sajátos lehetőségek tengernyi változata áll rendelkezésre.

Ezt ragyogóan felismerte - nem a drámairó, hanem a rendező Shakespeare. Tudta, hogy az olasz soldót nézői esetleg nem ismerik. Feltétlenül tudta, hogy Olaszország- 62