Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)

Gondolatok a klasszikusokról

ti igazán, mindenkinél jobban a szerzőt; annál inkább sem, mert gyakran maga a szerző sem érti teljesen azt, amit alkotott. Minden színház becsülettel törekszik arra, hogy leásson a drámairó legtitkosabb, esetleg nem is tudatosult szándékainak legmélyére. De ez nem elegendő. Nem elég, ha pillantásunkkal csupán az alkotás mélyét fürkésszük. Hiszen nem légüres térben, nem egy "általában" élő, meghatározhatatlan néző számára dolgozunk. A rendező és a színészek a sötét nézőtér előtt, mesterséges világításban, hol örömet, hol fájdalmas érzést szertehintve tárják fel a klasszikus mü bölcsességét, filozófiai mélységeit, lélektani bonyodalmait. A színház falain kivül pedig süt a nap. Az emberek tanulnak és vitatkoznak, dolgoznak és feltalálnak, hőstetteket hajtanak végre és hibákat követnek el, bonyolult kérdések ezreivel kerülnek szembe. Szükségük van-e ma arra, amin fáradozunk? Segit-e nekik valamiben a mi művészetünk? Érdekli-e őket?

A legfőbb feladat az a hid, amely a színdarab és az élet között ivei. A legfőbb feladat szétnyitja a színház falait, lehetőséget teremt számunkra ahhoz, hogy a kortárs szemével nézzük a darabot. Életismeretet igényel, s azoknak az embereknek ismeretét, akik számára dolgozunk.De nem csupán ismereteket követel, hanem érzelmeket is. A legfőbb feladatot nem lehet a művészre rátukmálni; magától, önállóan kell rátalálnia.A legfőbb feladat a darabot a rendező és a szinész egyéni ügyévé avatja. Ebben rejlik a nép szolgálatának magas rendű eszméje. A legfőbb feladatban az alkotó személyisége, egyénisége egybefonódik az egész népet, államot, pártot érintő feladatokkal. A legfőbb feladat lényegénél fogva pártos. Ő határozza meg az előadás temperamentumát.

De a legfőbb feladat kék madarát csak a honpolgári eszméktől és honpolgári érzelmektől fütött művész kerítheti hatalmába; olyan ember, aki, ha kell, tud lázasan- 58 -