Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)

Gondolatok a klasszikusokról

védelmezni, dühödten tiltakozni, szenvedélyesen szeretni és gyűlölni. Nem elég, ha csapán megértjük azt, hogy mi jó és mi a rossz az életünkben. Nem elég, ha csupán felismerjük azt, hogy mi szép és mi visszataszitó. Nekünk magunknak is elragadtatást kell éreznünk a szépség láttán, lelki fájdalmat és kint kell átélnünk a rossz megpillantásakor. Csak ez a lelkesültség adhat a régi szindaraboknak uj érzelmi és gondolati töltést.

 legfőbb feladat tehát a klasszikusok előadásánál központi kérdéssé válik: miért és kinek adja elő a színház a müvet. A klasszikus előadásban a hitelesség, a naturalizmus, a történelmiség és az etnográfia mértékét úgy kell adagolni, hogy ezek a tulajdonságok ne rombolják le a kulturált mai nézőben a történelmi igazság érzését, de amint ez a feladat öncélúvá, első rendűvé és dominálóvá válik, elkerülhetetlenül háttérbe szorítja a legfőbb feladatot, háttérbe szorítja a hazafiasságot.

A nevelői feladat nem lehet az egyedüli célunk, mert ebben az esetben az előadás pusztán múzeumi-oktatói jellegű, s nem tölti be a művészi hatáskeltés szerepét,amely pedig a színháznak éltető eleme.

Általában minden klasszikus előadás korszerű előadás is.

De a korszerűségnek és a legfőbb feladatnak ilyen felfogása - nézetem szerint - magában rejti az egyenesvonaluságnak, az alacsony szintű művészi megoldásoknak veszélyét is. Arra gondolok itt, amikor a rendezés közvetlen képzettársításokra és vulgáris párhuzamokra törekszik, amikor a mü szereplői mögött adott, konkrét embert sejtetnek.

Ez a módszer egyáltalán nem megfelelő megoldás klasszikus mü esetében, ahol is az asszociációknak bonyolultabbnak, az analógiák világának pedig tömörebbnek és jelentősebbnek kell lenniük az effajta felkiáltásra kész- 59 -■