Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)

A színház és a film

dúlni a mii hatásától és.később, egy barátaimmal folytatott éjfélbe nyúló beszélgetés során felmerült bennünk az örült gondolat, hogy színre vigyük a Megbilincseltek forgatókönyvét.

Meg akartam kísérelni azt, hogy a filmszerűt szinpadszerüvé tegyem. Természetesen a legfőbb vonzóerőt a forgatókönyv mélységes humanizmusa és tragikuma jelentette számomra. De maga a forgatókönyvi forma is vonzó, újszerű kísérleti lehetőséget kínált.

Az előadás létrejött. Sok hibája volt, sok minden nem sikerült benne. De hiszen ez volt az első kísérlet arra, hogy egy forgatókönyvből egyedül a színházi kifejezőeszközök segítségével színdarabot hozzunk létre. A film és a színház specifikuma, amint azt a tapasztalat mutatja, az irodalom, az irodalmi formák szférájában rejlik.

A montázs? Igen, ámbár a film e sajátossága bizonyos mértékig megközelíthető a színpadon is. A változó beállítások, az egyik tárgyról a másikra vándorló fény, a különböző helyek, cselekmények, emberek váltakozó, sőt egyidejű bemutatásával a színházban is mintegy montáljuk a nézők figyelmét.

Nem, a montázs nem a film monopóliuma. S a beállítás? Az talán igen. De csak bizonyos mértékig. Az a lehetőség, hogy egy embert vagy eseményt bármilyen nézőszögből, bármelyik szereplő szemszögéből bemutassuk, nem a film specifikuma.

Akimov például nem egyszer mutatott be a színpadon egy mondhatni alulról felvett jelenetet. Színházában a földszinti nézőket mintegy erkélyre ültette, esetleg a zenekari árokba, a harmadik emeletre stb.

Josef Svoboda díszlettervező mozgatja diszletel távlatát, s tökéletesen figyelmen kívül hagyja Gonzago diszletfestésének klasszikus törvényeit. Mindkét módszer mély- 59 -i