Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)
A színház és a film
A korszerűségre törekvő művészet mindenkor széttörte a normativ etika szabályait. Az újfajta emberek, uj problémák, uj események széttörték a dráma tartalmát és formáját. A szomszédos művészetek és a technika fejlődése mindig is éreztette hatását a szinházra is, és az, ami azelőtt sem számított tilos dolognak, kötelezővé vált. Ugyanez történt a zenében, a festészetben és a filmben is. Csak az utolsó fél évszázadban is hatalmas változások mentek végbe a színházban. A realizmus győzelme elmosta a műfaji határokat. Eltűntek szinészi szerepkörök. A szó már többé nem egyetlen kifejező eszköze a színháznak. És egyetlen értelmes embernek sem jutott eszébe, hogy műfaji tisztaságot követeljen, s fenntartsa a színészek évszázados besorolását hősszerelmesekre, rezonőrökre és buffókra. Senki sem reklamálja a deklamációt. Persze, akadtak olyan próféták, akik azt állították, hogy a szinház halála "a rendezői szinház", s ezért a "szinészi színház" megőrzéséért szálltak síkra, amelyet szembeszegeztek a Moszkvai Művész Színházzal. A történelem kereke az élet objektiv törvényei szerint gördül előre. És ha ma a rendező szerepe fontosabbá vált a színházban, mint egy évtizeddel ezelőtt, ez teljesen törvényszerű. Nem történt-e ugyanez a filmművészetben, amikor megjelent a hang, a szín? Ha nem akarunk fölöslegessé válni a művészetben, nem szabad görcsösen ragaszkodnunk a szép múlthoz, nem szabad e multat jelennek kineveznünk és ezzel visszafelé rángatni a művészetet. Capablanca, a világhírű kubai sakkozó annak idején azt jövendölte, hogy a sakk halála az "örökös döntetlen" lesz. Véleménye szerint a sakkjáték teóriája olyannyira kidolgozott, hogy az elméletet ismerő, játékosok ereje egyforma. A sakk ki fog halni. Megmentésére meg kell egy- 36 -
