Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)
A rendező és a kor
illő filmszínházak /amelyek azonban konganak az ürességtől, bár a mozikban a legújabb monstreprodukciókat vetítik/, a színpadokon divatos színdarabok, ámít láttam, egybecsengett azzal az elképzeléssel, amely Amerikáról bennünk él; de a valódi korszerűségre mégsem itt leltünk, hanem egy kis színházban, amely szinte eltűnt a Broadway színházépületei között. Itt láttam A csodatevő1* című előadást. A színdarab egy süketnéma leányról szól, aki a befejező jelenetben kimondja életének első tudatos szótagját. Itt, a Broadway csillogása, zaja, tarka reklámjai után bejutottunk az ember lélek laboratóriumába, amelyben három órás párviadal folyt a kislány és a tanítónő között. A félig állati kis lény újjászületett. A szép, humanista eszme meglepő művésziességgel tárult fel. Kitünően játszott a kislány is, az Anne Bancroft nevű fiatal szinésznő is. Hem volt az előadásban semmi olyan, amit divatosnak szokás nevezni, de emberiessége, igazsága mélységesen megrendített. A korszerűség, mint a művészet bármely más kategóriája, igen konkrét. A szinpadi nyelvben, az előadás formai megoldásában azonban gyakran jutnak túlsúlyra nálunk a divat elemei. Azt gondolom, hogy ma a fiatal rendezők betegsége a racionalizmus tuláradása, az amorf kifejező eszközök, a mű lényegétől független rendezői módszer fetisizálása. Ebben az értelemben természetszerűleg felmerül az ujitói szellem kérdése. A korszerűség és az ujitó szellem mindig egymás mellett találhatók. Ha országunk egy polgárát fellelkesiti egy olyan magas rendű honpolgári eszme, amely az egész népben elevenen él, és ha ez az ember becsületesen fáradozik azon, hogy közelebb hozza ennek az eszmének megvalósulását, akkor ez az ember kortársunk. Ha az uj •^‘William Gibson szindarabja /The Miracle Worker/.- 23 -■
