Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)

A rendezői elgondolás megvalósítása

halai kész nemes bátorságnak kell kicsendüloie az áttünésekből - a valósággal való találkozásból, májas elsejének börtönbeli megünnepléséből, Fucik Szovjetunióba tett látogatásából.

Minél jobban közeledik Fucik tragikus halálának órája, annál több fény, világosság árad az áttünési jelenetekből. Ezért jelenti számunkra az előadás egyik legkedvesebb epizódját a moszkvai Uttörőpalotában lejátszódó jelenet, ahol a gyerekekkel körülvett Fucik szovjet dalt énekel az úttörőkkel együtt.

Erre a jelenetre az előadás vége felé kerül sor,amikor Fucik már tudja, hogy nemsokára kivégzik, s a szép jövő a vidám dalt éneklő szovjet gyerekek képében dereng fel előtte.

Amikor Fucik a Gestapo kezére kerül, ellenfelei úgy érzik, hogy már végeztek is vele. A fasiszták nem is gyanítják, hogy ez nem a harc vége, hanem csupán folytatása. Az előadásnak be kellett mutatnia a fasiszta hóhérok szüklátókörüségét és Fucik nyugalmát, aki tudja, hogy a jövő az övé. Ez a kontraszt szőtte át következetesen az előadást.

Fucik alakja nem szánalmas; az emberi szellem ereje és megingathatatlansága a büszkeség érzését kelti fel a nézőben. Ezt a Fucikot kívánta életre kelteni előadásunk; az előadás mottóját Gorkij szavai szolgáltatták; "Ember - milyen büszkén hangzik e szó."

Az első felvonásban azt akartuk bemutatni, hogyan tér magához s szedi össze erejét a megkinzott Fucik és hogyan készülődik a harc uj, döntő szakaszára. Fucik az egész felvonás folyamán alig szól egy-két szót. Csak a felvonás végén, amikor őrei széttépik a "súlyos" elitéit haláláról már előre elkészített jelentést, mond el Fucik egy teljes mondatot; "Igen, élünk, az ördög vigye, és harcolni fogunk."- 118 -