Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)
A rendezői elgondolás megvalósítása
és apróságokig. Az előadás elgondolásának oly pontosnak kell lennie, mint egy mérnöki tervrajznak, amely nem tűr meg véletlenszerű változtatásokat a megvalósitás folyamata során. Tőlem mindkét álláspont idegen. Miért? Az első azért, mert a művészi képmás megszületését a véletlenre bizza. Ha azon az állásponton vagyok, hogy mindennek önmagától kell megszületnie és az én dolgom csapán a művészi folyamat megszervezése, ez csirájában fojtja meg a művészileg teljes előadás lehetőségét. Ezen túlmenően megfosztja a rendezői mesterséget a művészi aktivitás és a céltudatosság elemeitől, tág teret nyújt a dilettantizmus és az amatőrködés számára. A második álláspont azért idegen a számomra, mert megöli, megsemmisíti a szinész impulziv, rögtönző életét a színpadon; ennél a módszernél a rendező az előre megadott megoldás Prokrusztész-ágyába szorítja a színészt, s elernyeszti aktivitását. A rendező emellett megfosztja magát munkája legfontosabb és legörömtelibb részétől; a színésszel való együttműködéstől. Az eredmény pedig az, hogy a szinész egyoldalúan tölti ki az előzetes koncepció kereteit. Véleményem szerint nem az a fontos, hogy a rendező kezében tartsa a kész tervvázlatot, a leirt rendezőpéldányt, hanem az, hogy kialakuljon benne minden olyan kép és jelenet szemléletes megoldása, amely döntő jelentőségű az előadás végső kicsengése szempontjából s amelyet egyetlen más rendező sem láthat maga előtt éppen ezen a módon. Nem a körvonalazott, nem a leirt,hanem a szemléletesen megtalált megoldás. Ha ez megvan, akkor hozzá lehet látni a megoldás gyakorlati megvalósításához, amelynek során magunkkal ragadjuk, társszerzőinkké avatjuk az előadás valamennyi résztvevőjét.- 107 -»
