Wekwerth, Manfred: Változó színház - Korszerű színház 86. (Budapest, 1966)

Régi és új színház

eszközt adnak a mltvészet számára, hogy a társadalmi hétköznapot - a harc­­mezőnket - úgy magasztalja, mint egykor Shakespeare a maga harci isteneit. A néző talán sajátosnak találja, hogy színházról - nem pedig, ahogy je­leztük, zenéről - olvas ebben a fejezetben. A színház kifelé irányuló felszaba­dító akciója azonban - közreműködés az emberek kizsákmányolás alóli felsza­badításában -egyben befelé irányuló felszabadító akció is:a színész megszaba­dul a költőtől, és önmaga dramaturgja, történésze, politikusa lesz. A rende­ző megszabadul a "mtihöz való hűségtől", és csak egyetlen dologhoz hű: a vál­tozó társadalomhoz. Es a zenész is megszabadul a színháztól, hogy - önálló­an - jobban használhasson a színháznak. A zene mint hangulatkeltő rabszolga­nő eltűnik a színpadról és a színdarabról alkotott saját véleménnyel rendelke­ző testvérként lép újra színre, mindenki mást - elsősorban a nézőt - ugyan­csak arra csábítva, hogy megbírálja a látottakat. És ezzel a zenével, minde­nekelőtt, megjelenik az uj színpad-nézőtér magatartás. Olyan magatartás, amely elégedetlenségre oktat, ez pedig mindenki megelégedésére szolgál, aki megváltoztatja a világunkat. Hanns Eisler színpadi zenéi nyíltan provokálnak rendezőket és színé­szeket. Párbajra hívnak a mese legértelmesebb fejtegetésére. Megölnek min­den banalitást és laposságot, és ezzel együtt megölik a banalitást és lapossá­got produkáló színészt is. Engedelmeskednek, ha okos gondolatok születnek a világ megváltoztatására. Gonosz inkvizitorok az egyik oldalon, barátságos ta­nítók a másikon. Jaj annak a színésznőnek, aki Brecht Az anya cimü drámájá­nak Pelageja Vlaszova szerepében úgy siratja Pavel halálát, mint valami kis - polgárasszony tenné a temető kápolnájában. Eisler zenéje a Gyászbeszéd egy elvtárs fölött, akit a falhoz állítottak - megsemmisít. Ez a zene - a munkás - mozgalom klasszikus darabja - a forradalmár halált gyászolja, vagyis az élők álláspontjáról sirat:csodálkozva írja le a tényt, hogy Pavelt fajtájabeliek - ka­tonaruhába öltözött munkások - lőtték agyon. Óriási gyásszal írja le - csak - nem túl nagy a gyász erre az alkalomra - és ezáltal figyelemre méltóvá teszi. De a gyász nagyságában megmutatja a reményt is: éppen mert a fajtájabeliek lőtték agyon, nem fognak örökké a magukfajtájára lőni, mert - akárcsak te és én - taníthatók. Gyász mint öröm, öröm mint gyász - nem sajátos ez? Per­sze, hogy az! Jegyezzük meg harcunk számára! Becher Téli csata című darabjának előadásában a Berliner Ensemble rendezői a hadosztály páni menekülését tervezték. Olyan szövegek voltak er­re, mint: "Szaladjunk, jönnek az oroszok." - "Nem segíthetek Önnek, tábor­nok ur, magamnak is kereket kell oldanom. " - "Gyere, lelépünk, de abba az irányba." stb. A színpadon vad menekülés keletkezett. De egyes személyek menekültek, és az esemény feltétlen katonai szükségesség látszatát nyújtotta, mert az együtt jár a katonai hivatással, hogy időnként menekülni kell. Mi azonban történelmi eseményt akartunk ábrázolni: az emberek győzelmét az embertelenek fölött. Nem a feltétlen szükségességet tartottuk fontosnak, ha­nem a társadalmilag szükségszerűt. Ebben kellett keresnünk ennek az össze­omlásnak a lényegét, nem pedig a "tisztán katonai" okokban. Eisler bejött a próbára. Nevetése sértett bennünket: őt ez az egész az öreg Ferenc József alatt töltött katonaidejére emlékezteti. Semmiképpen sem akartuk megmutatni,- 98 -

Next

/
Thumbnails
Contents