Wekwerth, Manfred: Változó színház - Korszerű színház 86. (Budapest, 1966)
Politikus színház
Ez a biró - egykor szegény községi Írnok - a nagyurak palotaforradalmának zűrzavarában, véletlenül kerül az ókori kelet Nukha városának birői székébe. Ez az éhség és szegénység tapasztalataival felvértezett "jó rossz biró" megszegi az uralkodó törvényeket és rövid ideig igazságosság uralkodik Nukhában. Néhány nappal a bemutató után Brecht egy fényképet hozott be színházunk dramaturgiájára és felszólított bennünket, hogy jól nézzük meg. A kép Buscht ábrázolta, Azdak biró szerepében, amint a hatodik felvonásban, a kor - mányző gyerekéért lefolytatott tárgyalás közben éppen az igazi anya, a kor - mányzóné hosszú siránkozó beszédét hallgatja. Az asszony azt reméli, hogy előcsalogatott anyai fájdalmával vissza tudja szerezni a gyereket a nevelőanyától, Gruse Vacsnadze szolgálótól. A gyerek az örökös... Úgy találtuk, hogy a kép fényképészetileg sikerült, egyébként csodálkoztunk, miért éppen ezt a képet kell elbírálnunk. Brecht ezt észrevette és ingerülten kérdezte meg, hallottunk-e már valamikor és valamit a politikus művészetről. Sokat hallottam róla. A politikus művészetet és politikus témákat tartalmazó művészetnek tartottam. Az effajta művészet (vagy ahogy én hittem: válfaj) speciális politikai ismeretet igényel. Emellett, gondoltam, van a nagy művészet, az "emberi" ismeretét igénylő művészet. Es ilyen "emberi" témának tartottam a két anya harcát a gyerekért, hiszen az anyai érzés, állitőlag, örökkön tartó az emberben. Ez volt az én szilárd és hamis meggyőződésem. így hát nem értettem Brecht támadását, mert nem értettem, mi köze annak a politikához, hogy a biró egy anya siránkozó beszédét hallgatja. Brecht azt követelte, hogy mégegyszer, uj szemmel nézzük meg a képet. Mit ábrázol? - kérdezte. Közönséges birőt, közönséges tárgyalás közben? Nem. Olyan férfi ül ott a hatalmas, félelmet keltő vörös birői talárban, aki tulajdonképpen nem tartozik ehhez a viselethez. Busch tartása korántsem osztozik az öltözék ünnepélyességével, úgy ül benne, mint valami közönséges ember: kissé összecsuklik (mintha nyomná a vállát a bírói felszerelés), lustán dől a nagy szék sarkába, a lábát keresztbeveti, úgy, hogy a selyem alól kivillan a viseltes nadrág (mintha büszkén kérkednék a szegénységével, az egyetlen dologgal, ami képessé teszi rá, hogy az uralkodó jogot valódi jogra fordítsa). Félrehajtott fejjel, szeme sarkából nézi az egész lelkét latbavető kormányzónál, aki azt hiszi, hogy anyai fájdalma meggyőzi a birót. Arra a tapasztalt szervezett munkásra emlékeztet, aki a kapitalista "emberi" mentegetőzését hallgatja a bércsökkentés miatt: bizalmatlan, még mulat is ezen az "emberségen", amelyre már a meghallgatás módja is rábizonyítja az embertelenséget. Ennek a régi és emberi történetnek minden részletében, vélte Brecht, Busch negyvenéves osztályharcos tapasztalata beszél. A színjátszás művészetének nagy eszközeivel tárja fel itt egy nagy szinész minden, méganynyira "emberi" történésben is a történés okát az osztályharcot. Csak ily módon válhat a történés a mi számunkra valóban emberivé, áttekinthetővé és megváltoztathatővá az emberek számára. Az a nagy ebben a színészben, hogy - látszólag békés birósági jelenetet ábrázolva - elvileg ugyanazt a tartást ve - szí fel, mintha a harcoló Spanyolország barikádjain küzdene. Enélkül Busch nem lenne Busch, tehát nem lenne nagy szinész. Busch sosem feledteti - hiszen alaposan megtanulta a harcot -, hogy mindaz, amit az államunkban cse- 45 -