Wekwerth, Manfred: Változó színház - Korszerű színház 86. (Budapest, 1966)

Politikus színház

ember olyan árujára, amit használni tud. A közgazdászok ezt a cserét a piacon bonyolittatják le és dühösek, ha valaki, aki nem közgazdász, ezt nem képes azonnal felfogni, mert piac alatt idillikus piacteret képzel el magában. A közgazdászok piaca azonban minden lehet: nagy ösztönzés a termelésre, a fellendülés pártfogója, a termelők reménysége, emberi fejlődés demiurgosza, de lehet undorító furcsaságok színhelye is, nagy zavarok létrehozója, gyengék vágóhídja, a valóság torzképe.

Menjünk tehát a piacra, hogy néhány fontos, a szinházra vonatkozó felfedezést tegyünk. Az első felfedezés:mindenki valami mást kinál. Cipőt, gyapjút, sajtot, színdarabot stb. Az eladóknak - minthogy szükségük van a másik árujára és mivel a sajátjukat nem használják - csak egymással van dolguk. Egymásra utaltak és - anélkül, hogy tudnák - a termelés társadalmi jellegét igazolják. A legvilágosabban és ugyanakkor a legrejtélyesebben azonban a társadalmi jelleg, tehát a nagy közösség, a legnagyobb különféleségben, az árukban jelentkezik. Különféle áruk egyazon értékkel "rendelkeznek", ezeknek az értékeknek számtalan cserefolyamat gyakorlata szerzett érvényt. Mondjuk, egy mázsa búza tiz font gyapjú ellenében. Cserepartnereink ezt egészen "természetesnek" találják. A csere végbemegy, ők pedig nem sokat kérdezősködnek, miért van ez igy. Éppen ez az a történelmileg ugyan szükségszerű, de végzetes tévedés, amely - Arisztotelésztől Ricardóig - hatalmas fejtörést okozott a közgazdászoknak. A probléma: búza és gyapjú - konkrétan szemlélve - alapvetően különböző dolgok. A piacon azonban egyenlősitik őket. Az egyenlősitett dolgokban kell valami közösnek lennie, különben nem lehetne egyenlősiteni őket. Ez a közös - kitalálhatjuk - az érték. De ki határozza meg az értéket? Cserepartnereink számára "természetesnek" tetszik. Az áruknak tehát természettől adott tulajdonsága, hogy értékük van, ugyanúgy, ahogy a cukor édes. Valamely áru használati értékét a termelő szabadon választhatja meg: ma gyapjút állithat elő, holnap cipőt, holnapután befőttes üvegeket. Az értékre ezzel szemben látszólag semmi befolyása, hiszen azt nem ő határozza meg. De csak az érték teszi számára értékessé az árut, mert mint termelő - tehát mint ember - annyit ér, amennyit értékben nyújtani tud. Értékei szegénnyé teszik, gazdaggá, tekintélyessé, rokonszenvessé, megvetendővé, bűnössé, okossá, kedvessé, kívánatossá, érzékivé, impotenssé stb. Tehát dolgok, az áru a maga értékével, jelentik tulajdonképpen mindazt, ami az embert emberré, vagy ha hiányoznak, elszolgaiasodott állattá teszik. Az emberi viszo - nyok egyenlők a dolgok viszonyaival. Es az ember a dologra, az árura csak addig van befolyással, ameddig előállítja. Saját kezének termékei - ha már előállította őket - megfoghatatlanná válnak számára, szembeszállnak vele és hatalmukba keritik, mint az Ezeregyéjszaka aggastyánja, aki kérve könyörög egy fiatalembernek, hogy vigye őt át a folyón és aki aztán örökre az ifjú nyakába kapaszkodik, könyörtelenül uralkodik rajta.

"Az áruforma titokzatossága tehát egyszerűen abban áll, hogy az áruforma az emberek számára saját munkájuk társadalmi jellegét úgy tükrözi vissza, mint maguknak a munkatermékeknek tárgyi jellegét, mint ezeknek a dolgoknak társadalmi természeti tulajdonságait, tehát a termelőknek az összmunkához való társadalmi viszonyát is úgy, mint tárgyaknak rajtuk kivül léte- 35 -